Macskák

Jelenteket a szorongásról

Most félek. Félek, hogy a gyerekem apja nem normális és nem beszámítható. Félek, hogy nem kiszámítható. Félek, mert a gyerek apja zsarol. A tartásdíjjal. Azt mondta, hogy ez az egyetlen eszköze. Mert mondtam neki, hogy hat nap az már sok, hogy a gyerekem nélkül töltsem, legyen csak öt nap kéthetente. Végülis nálam van az otthona. Meg végülis ő hagyott ott három hónapos terhesen, és ő volt az, aki felénk se nézett, és annyit sem kérdezett meg, hogy hogy vagyunk, az egész terhesség alatt, miközben én napi 10 órát dolgoztam Párizsban, egy kutatóintézetben. Félek, mert hazudik. Félek, hogy majd a bíróságon is hazudni fog. A barátaim azt mondják, hogy ne féljek, mert nem tud mit csinálni. Azt mondja, hogy ő nem fizetni akar, hanem nevelni akarja a gyerekét. Akkor talán nem kellett volna otthagynia. Félek, mert nem értem, hogy mit akar elérni. Mondtam neki, hogy jogilag havi 4 nap járna a mostani 10 helyett. Azt mondja, nem a tíz nap a lényeg. Meg hogy nem a 4. Hanem mi a lényeg. Kérdeztem, adja-e újra a tartásdíjat, a régit, mert kellene ágy, meg kellene felnevelni a gyereket. Azt mondja, hogy nem adja, mert nála is van szobája a gyereknek, meg hogy ő nevelni akar. Meg hogy a barátnője is egyetért. A barátnője egyet ért szerintem, azt, hogy egyetérteni könnyebb, meg akkor erős a kapcsolat és akkor neki legalább lesz, aki majd ott van a gyerekével, és felneveli, mert azelőtt ő is egyedülálló anyuka volt. Most nem kell annak lennie, de ezért, hogy neki ne kelljen, nekem kell. De az nem baj, mert a gyerek apja úgyis mondta, hogy őt nem érdekli az én családom, meg az én barátaim, meg hogy én mit panaszkodom nekik. Az egyik barátom meg mondta, hogy most felhúzta magát, mert nem volt elég ennek a fickónak, ami már eddig is történt. Meg hogy megint mit akar ezzel. Aztán mondta, hogy ne aggódjak, mert mellettem állnak. Azért én tovább félek, mert nem tudom, mi lesz. Nem értem, hogy mi a cél pontosan. Tovább félek, mert nem értem. Mert már megszoktam, hogy félek. Mert a félelem, az egyfajta időtöltés. Olcsó, nem helyigényes, egyedül is lehet vagy akár társaságban. Munkahelyen is lehet, fáradtan, miután hajnalban leadtam a gyereket a bölcsibe. Munka után is lehet, amikor rohanok érte a bölcsibe, hogy még éppen odaérjek a zárás előtt. A gyerekkel játszás közben is lehet, amikor a gyerek örül, hogy vele játszom, de közben érzi, hogy "anya nyugtalan = én - anya gyereke - nyugtalan vagyok". Anya miért nyugtalan? Gondolja esetleg. De inkább nyűgös lesz meg fáradt. Meg vidám, meg boldog, amikor végre megszokja, hogy megint otthon van és nem apánál. Amikor végre megszokná, akkor már megint apánál van, aztán megint otthon. Aztán nem szorongunk, mert egy időre abbahagyom a félelemben időzni dolgot, és meditálok, vagy a gyereknek örülök, vagy odafigyelve mosogatok és főzök, vagy koncentrálok a munkára. Arra kell rendesen. Aztán megint szorongok, mert az agyamban futószalagon követik egymást a nyugtalanító kérdések és gondolatok. Aztán a bizalom is felbukkan. A létben. Hogy minden a lehető legjobban fog történni. Hogy mindig úgy történik, bár néha csak utólag derül ki. Aztán, hogy mi van, ha mégse. Mi van, ha csak úgy történik a minden. Lehető legjobb nélkül. Aztán hogy akkor is jó lesz a gyereknek, mert azért az valószínűsíthető, hogy ott is jó dolga van. Csak az a baj, hogy az is valószínűsíthető volt, hogy nem leszek egyedülálló anya. Hogy az, hogy azt mondta, amikor a terhesség kiderült, hogy vállalja, legyünk egy család, az azt jelenti, hogy akkor családban neveljük majd a gyereket, amíg az felnő. Meg hogy az, hogy azt mondja, akkor ennyi tartásdíjjal ő támogatja a gyerekét, az azt jelenti, hogy amíg az felnő. De egyik valószínűsített dolog sem jött be. Akkor ez vajon bejön? Úgy is nézhetném a dolgot, hogy az ő szemszögéből az egész biztosan érthető. Hogy úgy érzi, így helyes cselekednie. Hogy nem veszi figyelembe az én érdekeimet. Vagy a családomét. Vagy azt, hogy a gyereke anyjának nem kellene őmiatta szorongania, mert az nem tesz jót a gyerekének. Nem veszi figyelembe, mert talán nem látja ezt át. Vagy mert tényleg nem érdekli, de közben úgy érzi, hogy ez lesz a jó megoldás. Amit ő elgondol. Hogy per.

Klimt

Agy-rém

Vérző vájatok az izomban - sikolyhalmazok - magányos véres kövek - fotelban idős hölgy kötöget - komoly lábakon az idő inog - véres falakban patkány szuszog - tolakodik a nyomorult tömeg - véres kötegekben rázkódik az ideg - kifent karddal a szomszédok állnak - nem hisznek egymásnak, sem a józanságnak. Véres csókokat vált az ellenkező nem - ki áll be a sorba, ha én sem. Metróban mozgó lépcsőkön véres bőr tapad, gólyalábakon álló hajfesték ragadó tömege az orromba váj. Mocskos bűzben nyomakodok napra nap - színre szín - arcra arc - pusztulnak az idegsejtjeim, az IQ-teszteken érleltek - sikoltok, ordítok, hányok, egyre-másra csak kiabálok - honnan hova tartok - mindenfelé a szürke arcok - metróba le, metróra át, metróból ki, buszra fel, busszal el - ínra ín feszül, keresztre megváltó - nincsen kapaszkodó, mikor elromlik a váltó - komoly nyomorban nevetnek a gépek, ultrahangon sírnak a bolondok és a denevérek - nem ülök le, mert mocskos a székhuzat - nincs elég szabadság, mikor tágulna az élet. Nevelem a gyerekem, a véres utcákon járunk - nyáron szandált kell vennünk, télen meg kabátot - hajléktalanok hevernek a véres padokon, kínlódva örülnek a napon a vérpadon - egerek hegedülnek hatalmas zsákokban - téglák omolnak a hallójáratokban. Kapaszkodom magamba, sodor a tömeg, sikoltozik sok kicsi gyerek, nyomom a pedált, fénymásolok, utcát söprök, törvényt hozok, teát öntök, kérvényt töltök, kivonatolok - rozsdás, véres síneken zakatolok. Élvezem az életem, csak néha megkérdőjelezem, a hajamat néha vágom, ami fáj azt kikiabálom. Ami fáj azt elhallgatom, beszorítom, kiordítom, ledarálom, kiokádom, magamat is lereszelem, az idegrendszeremet elszigetelem - már sokkal kevesebbet sírok, egyre csak gyűlnek a nyomorult papírok, pusztulnak a kies ganglionok, faragatlanok a ceruzacsonkok, a vérereimet kitárom, kitágítom minden határom - a nyelveket összekeverem - vér zúgatta szegény idegrendszerem titkos párja - hol van az ellaposodó útvesztők hazája? Kenyeret eszegetek, húgyszagú kereveten elheverek az ijedt hóhullásban. Néma várakon én vagyok a védő - a sohasem cselekvő, a mindig csak szemlélő. Tóban tükröződő véres erdő vagyok, rettenetes fagy van, de úgy unom a Napot. Továbbélek az emlékezetemben, e-maileket írok a fűtött téglarengetegben. Fotókat csinálok - sokat - mindenképpen - megkeresem magam minden csoportképen. Tükrök terein, sáros jégen, véres leveleken járok, gesztenyefák sírnak, szemét néz, megint kiabálok - minden kéz és minden út nyúlik a véres égbe, mindig felfelé nézek, a háztetőkön át a kékes térbe, hogy azt érezzem, kijutottam végre.

Jelenetek a szabadesésről

A Kalugából Moszkvába tartó busz egyszer csak megállt, leszállt egy csapat orosz meg egy német srác. Kiderült, hogy tandemugráshoz készülődnek, aminek hallatán hirtelen heves vágy fogott el, hogy csatlakozzam hozzájuk és végre félelemnélkülivé válhassak. Találtak még helyet a kisbuszban, ami az ugrás után Moszkvába volt hivatott szállítani minket, így velük tarthattam. A tandemugrás menete szerint kitöltettek velünk mindenféle papírokat, több oldalnyi ciril betűs szöveg, amiből egy szót sem értettem, s ezzel a német srác, Michael is hasonlóan állt. Végül egy Amerikában élő, orosz lány szánt meg minket a csapatból és segített a kitöltésben, amiért erős hálát éreztünk, főként miután kiderült, hogy a nyomtatványokat csak ciril betűkkel kitöltve fogadják el. Ezután egy kis helyiségben kezeslábast kellett a ruhánkra húznunk, amit egy néni választott ki számunkra, miután alaposan végigmért a szakértő arckifejezésével. Az övet le kellett vennünk, a táskákat és egyéb ingóságainkat kicsi széfekbe raktuk. Már csak az volt a dolgunk, hogy várakozzunk, amíg a hangos bemondó el nem harsogja a nevünket egy orosz instruktor nevének kíséretében. Legalább félórát vártam, közben a csapat más tagjai egyre másra szállingóztak kifelé, a kicsi repülőgépek irányába. Végre az én nevem is elhangzott, véletlenül pont együtt Michaelével, így egy gépre kerültünk vele és az amerikai-orosz lánnyal. Az instruktorom, egy szálas orosz férfi, belebújtatott mindenféle hevederekbe, majd vidáman magyarázni kezdte, hogy mit kell tennem, amikor ő különböző vezényszavakat kiált majd az ugrás alatt. Mondanom sem kell, hogy mindezt oroszul tette, míg én bizonytalanul fürkésztem az arcát, hátha leolvasok róla legalább némi együttérzést a külföldiek iránt. Egy kis idő elteltével gyanítani kezdte, hogy a páratlan értékű magok nem hullanak termékeny talajba, így áttért a süketnéma jelbeszédre, végül, mikor ez sem tűnt túl hatékonynak, párszavas angol szókincsét latba vetve tudtomra adta, hogy 4 vezényszó lesz. Az ujjával mutatta, hogy hányadik magyarázatánál tart, majd kezeit ide-oda lóbálva demonstrálta, hogy mikor milyen pozíciót kell majd felvennem. A biztonság kedvéért még tagoltan elismételt egy igen hosszú orosz kifejezést azzal, hogy jól jegyezzem meg, mert ez lesz az első instrukció. Kicsit aggódni kezdtem, de aztán elhessegettem azzal, hogy majd úgyis lesz valahogy, és elindultam marcona instruktorom után a reptérre, aki útközben felkapott egy méretes hátizsákot, amiben a paplanernyő lapult. Egy kis gép felé vettük utunkat, három páros szállt be, Michaelék, az amerikai-orosz lány az instruktorával, mi, és még kilenc-tíz orosz férfi, akik különböző akrobata mutatványokat készültek végrehajtani a magas égben összekapaszkodva. A gépben ennyien csak úgy fértünk el, hogy a két üléssor között, a gép padlóján is ültek az ugrók egymás lábaiba kapaszkodva.

Amíg a gép egyre feljebb kúszott a tágas égen, orosz felebarátaink a körmüket piszkálták vagy csak biztatóan néztek ránk, beavatatlanokra, aminek hatására igyekeztem nagyon magabiztosnak és derűsnek tűnni  megnyugtatásukra. Közben befelé figyeltem és igyekeztem megállípítani, hogy a félelem jeges marka vajon torkomra fagyasztja-e a minduntalan kibukni készülő nevetést, de csak némi izgalmat és sok, mélyről jövő örömet fedeztem fel, hogy végre itt vagyok, és nemsokára kivethetem magam a semmibe, amiről soha nem tudtam biztosan, hogy képes lennék-e rá önszántamból.

Nemsokára elértük a 4000 m magasságot, a pilóta jelt adott, mire az amerikai-orosz lány és instruktora felállt, hogy a gép végében tátongó lyukhoz araszoljanak, immár szorosan egymáshoz rögzítve. Még előbb sorsot húztunk, hogy melyikünk ugorjon elsőnek, titkon mindketten abban reménykedtünk, hogy ez a valaki én leszek majd, de nem így alakult. A lány felvette a kiinduló íj pozitúrát, testét hátra feszítette, lábait térdben hátra hajlította és az instruktor lábai közé emelte, majd hirtelen kihullottak a semmibe. Mi is fölálltunk, odatipegtünk a hátsó kijárathoz. A lány után néztem, aki épp instruktora fölé pördült 360 fokos fordulatot véve a levegőben, arcán az iszonyat vonzó kifejezésével. Kissé megilletődötten vártam, hoyg sorsom beteljesedjék, de nem volt időm hosszas filozófiai eszmefuttatásokra, mert pár másodperc elteltével hallottam instruktorom kedélyes parancsszavát, amiből arra következtettem, hogy most nekem is fel kell vennem az előzőleg betanult ij alakzatot, és már ugrottunk is...

Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha minden sejtem egyszerre próbálna százfelé szakadni, minden izmom remegett, a belsőmben valami iszonyat-szerű élmény tépett, szorongott. Másodpercek alatt beálltunk zuhanó módba, alul hasaltam én a levegő hideg tengerében, hátamon instruktorom széttárt végtagokkal. Szabadesés - egy perc - beállt a testemben a nyugalmi állapot, közben hallottam a következő orosz utasítást, amire nem reagáltam különösebben, így instruktorom gyengéden széthúzta a karjaimat, amiből rájöttem, hogy most kart-lábat szét kell tárni, majd élveztem a zuhanást. Mintha úsztam volna valami sűrű óceánban, instruktorom mutatta, hogy tegyek mellúszó mpzdulatokat, amit ki is próbáltam, de közben csak élveztem és élveztem a hihetetlen élményt, hogy most zuhanok a semmiben mindent elengedve. Jött egy fehér felhő, nagyon kíváncsi voltam, hogy miylen átzuhanni rajta, de meglepetésemre nem éreztem semmi különbséget. Egyszer átfutott az agyamon, hogy most lehet, hogy becsapódom a földbe, összetörik minden csontom, és az mennyire fájdalmas lehet, de aztán elhessegettem azzal, hogy mindegy, majd meglátjuk akkor, addig inkább élvezem a szabadesést, ezt a páratlan és hihetetlen élményt, ami valószínűleg nem kis mennyiségű adrenalint és szerotonint szabadított fel a testemben, hogy majd szétvetett a boldogság. Később instruktorom kinyitotta a paplanernyőt, s ismét adott valami érthetetlen utasítást, de közben már rutinosan tolta a talpam alá a lábait. függőleges helyzetbe kerültünk, csökkent valamit a zuhanás sebessége, s lehetett gyönyörködni a tájban. Ekkor már olyan biztonságban éreztem magam, mintha anyám ölében ringatóznék. Néztem alattunk a tájat, egy folyó kanyargott nem messze, színes alakzatok kavarogtak mindenfelé, mint nyáron a kertbe kitett asztal abroszain. Orosz védelmezőm kérdezte, hogy "How are you?" Mire boldogan mondtam, hogy "Very good, it is so beautiful!" Arra emlékszem, hogy többször felnevettem, mire instruktorom sajátosan reagált: "Beautiful, he? - Do you want Nirvana?" Kissé meglepődtem a kérdésén, nem számítottam így zuhanás közben a világnézetemet firtató filozófiai kérdésekre, de ha már felmerült, gondoltam belemegyek a társalgásba, s biztosítottam, hogy mindenképpen szeretnék Nirvánát, bármi is legyen az az ő fogalmai szerint. "Yes, yes" kiáltásomra erőteljesen megrántotta az ejtőernyő egyik irányító karját, mire nagy sebességgel bepörögtünk, a sejtjeim ismét felvették a fehérjék kicsapódásához hasonlatos viselkedési szokásukat, az izmaim pánikszerű remegésbe kezdtek a gyomrommal összhangban. Így képzelném el az iszonyat szó jelentését fizikai formában demonstrálva. Hihetetlen élmény volt! Mikor visszaálltunk a pörgés után, instruktorom ismét érdeklődni kezdett: "Do you want again?", mire én habozás nélkül rávágtam, hogy "Yes, yes!"- mindent, amit csak lehet, azt most meg akarok tapasztalni! Erre ő megrántotta a másik oldali irányítókart az ernyőn, és ismét bepörögtünk. A testemet már-már újra elfogta az iszonytató érzés, amikor hirtelen elhatároztam, hogy inkább ellazítom magam, végtére is nem történt semmi baj az előbb, túléltem és nem esett bajom, tehát nagy pazarlás lenne ezt az élményt ismét szorongásra pazarolni. Ugyanebben a pillanatban az izmaim elernyedtek, a levegő szabadon áramlott a tüdőmbe, eufórikus érzés fogott el, ami a legnagyobb orgazmusomnál is tízezerszer élvezetesebb volt, leírhatatlan gyönyört tapasztaltam. Miután visszaálltunk vízszintesbe, elkezdtem kérlelni az instruktoromat, hogy "Again, again!", de akkor már csak rázta a fejét, s készülődött a földet érésre. A felszín közelében fel kellett emelni a lában előre kinyújtva, s mint valami fotelba huppanva, érkeztem őrá, mivel a hátamhoz volt rögzítve, így a földre érkezve ő került alulra.

Hihetetlen boldogság uralkodott el rajtam, megöleltem az orosz uriembert, vég enélkül hálálkodtam, hogy átélhettem ezt a csodálatos és végtelenül szabad élményt, közben arra gondoltam, mennyire jó munka lehet ezt negyedóránként újra átélni! Ez az eufórikus érzés az orosz túra további hetében végig megmaradt, állandóan valami kitörni készülő boldogság bujkált bennem, néha pedig felszínre tört, az emberek, nők, férfiak pedig vonzódtak hozzám, mintha valami akkumulátor volnék vagy transzformátor állomás :)

Így indultunk tovább Moszkvába, ahol este még beugrottam egy Ole előadásra, majd a Seremetyevo repülőtérre metróztam immár igen rutinosan a ciril betűs táblák labirintusában. A másnap reggel már Krasznojarszkban ért, Szibéria tág erdőségeitől és panelrengetegeitől ölelve.

Jelenetek Kalugából

Kaluga - lélegzetelállítóan kék ég, lassan hömpölygő, széles folyó. Reggelente hűs fuvallatok, dél felé verőfényes napsütés, augusztus végén, Moszkvától 200 km-re. Egy épülő, nagy terekkel rendelkező faházban aludtunk hálózsákokban. A padlót alkotó deszkák lerakását az érkezésünk előtti pillanatokban fejezték be. Ahogy teltek a napok, egyre többen és többen költöztek az jövőben gompává (meditációs teremmé) fejlődő helyiségbe a sátrakból, az éjszakai, dermesztő hideg elől. A faházban így egyre kellemesebbé vált a klíma, a száz fölé emelkedő lélekszám megtette a magáét. Önkéntelenül a juhok téli kalandjai jutottak eszembe, akik a havas hegycsúcsok lábainál elterülő lankákon alszanak összebújva langyos-meleg illatok ölén. Napközben Sherab Gyalcen Rinpocse tanításait hallgattuk, esténként Ole tartott előadásokat egy hófehér sátorban. Az étkezősátor is fehér volt, mint a sarkvidékek eszkimókunyhói, benne fehér rizslámpák soraival. Moszkva környéki szanghák menzákat nyitottak, ahol káposztás levesek különféle változatait lehett kipróbálni minden mennyiségben. Mellé salátákat is fogyaszthattunk, amit nem minden esetben sikerült a levesektől megkülönböztetni, de persze hús is volt, a szamszára illuzórikus természetéhez igazodva. A kurzuson elég sok tarka ruhába öltözött fiatal is részt vett, akik még az előző fesztiválról ragadtak a területen, s boldogan árulták füstölőiket és csokigolyóikat, amiben jobb esetben a barna cukron kívül nem volt semmi hallucinogén anyag. Kiderült, hogy rajtam kívül még van két magyar a helyszínen, P., egy utazó tanító, aki a Rammstein-t igen kedveli, és egy szombathelyi srác a szanghából. Az oroszok és az egyéb szláv ajkú népek minden nap lejártak a 10 fokos folyóhoz megmártózni. Én is belegyalogoltam a vízbe egy alkalommal, de csak térdig, hogy megcsodáljam a dombos-ligetes folyópartot, aztán inkább a reggeli zuhanyzásban éltem ki spártai hajlamaimat, ahol azért mégiscsak csurrant-cseppent némi langyos víz is a kitartó próbálkozás jutalmaként.

A kurzus utolsó napján a Rinpocse egy beavatást adott Amithaba buddha erőterébe, amin a lelkes buddhisták és a boldog hippik egyaránt képviseltették magukat, s mindannyiunkat lenyűgözött Sherab Gyalcen Rinpocse határtalan együttérzése, amellyel minden lényre egyformán, megkülönböztetés nélkül tekint, bármennyire zavarodottak legyenek is, s minden idejét és energiáját arra fordítja, hogy a fentebb említett, kissé lökött egzisztenciák jólétéért dolgozzon megtorpanás nélkül, bármilyen reménytelennek is tűnhet ez néhanap.

Utolsó este volt egy nagy táncolós-barátkozós esemény, amit kihagytam, mert inkább az orosz szanghák találkozójára lopóztam be, ahol Ole és Caty megbeszélést tartott a különböző ingatlanokkal kapcsolatban, amiket azok meg szeretnének vásárolni, hogy buddhista centrumhoz jussanak, vagy a már korábban megszerzett ingatlanok fenntartásáról és a helyi szanghák életének alakulásáról. Nagyon érdekes volt, ahogy beleláthattam egy kicsit abba, hogy Ole munkája miből is áll és hogyan zajlik a gyakorlati szinten, erre korábban nem volt annyira alkalmam meg nem is nagyon foglalkoztatott. Késő éjjel aztán Ole és más barátai elindultak Moszkvába autókkal, mi pedig eltöltöttünk még egy kellemes estét a faházban. Másnap reggel busszal indultunk útnak a zömében németekből álló utazócsoporttal, miután jeges vízben megmostuk az arcunkat.

 

Egyik nap, dél körül egy nagy szivárvány jelent meg a Nap körül. Az uróbbi években többször láttam ilyet, előtte sohasem.

Jelenetek utazás előttről

Holnap indulok Oroszországba. Nincs sok kedvem. Akkor biztos nagyon jó lesz, mondta Zs. ma délután egy Jelen nevű helyen, limonádé ivás és fűszeres sültkrumpli eszegetés közben. Szerinte, ha az embernek semmi kedve elmenni egy utazásra, akkor már biztosra veheti hogy feledhetetlen élményben lesz része.

Jelenetek Moszkvából

Augusztus végén felültem egy repülőre, hogy végre megcsodálhassam Oroszország tág tereit és vad rengetegeit, és hogy újra láthassam Ole Nydahlt meg Sherab Gyalcen Rinpocsét, akiket tisztelek és szeretek, és akiket példaként látok magam előtt. Az út célja volt, hogy ötvözzem egyik régi álmom beteljesítését Oroszországgal kapcsolatban és a lámával való utazást, ami Ole egyik kérése a buddhista módszereket alkalmazni igyekvő tanítványoktól.

A gépem Moszkvában szállt le, még aznap este tovább utaztam busszal Kalugába, ami a fővárostól 188 km-re fekszik délnyugatra. Moszkvában három órám volt a városnézésre, ami igen kalandosnak indult, mivel amerre csak néztem, ciril betűs szavak tömkelege hirdette az íly módon rejtjelezett információkat. Feltett szándékom volt a Vörös téren a Vaszilij Blazsennij-katedrális megtekintése. Volt nálam egy kinyomtatott térképrészlet, amin az a metró megálló volt bejelölve, ahol a buddhista centrumhoz le kell szállni, meg felszerelkeztem egy ciril-latin abc nyomtatott példányával, amit a metróban el is kezdhettem betanulni. Kora délután a moszkvai metróban kellemesen enyhe a népsűrűség, bőven volt időm és terem a megállók ciril betűs rejtelmeinek kivizsgálására. Legalább öt perces olvasási gyakorlatba telt, mire végrehajtottam egy sikeres átszállást a zöld és a barna metróvonalak között, majd végre felszínre bukkantam valahol a belvárosban. Gondoltam, beszerzek egy várostérképet egy "tourist information"-ben, de akárkit kérdeztem, senki nem beszélt angolul az amúgy igen segítőkésznek mutatkozó helyiek közül, akik széles mozdulatokkal kísért, jóízű társalgásba kezdtek orosz nyelven. Végül benyitottam egy ígéretesnek látszó épület kapuján, ahol egy portás szerű férfinak már csak a "map" és "city" szavakat ismételgettem nagy beleéléssel, amire ő a fejét ingatta kissé unottan. Végre rátaláltam az egyetlen szóra terjedelmes, közös szókincsünkből, ami őt is lázba hozta: "Kreml". Erre felderült az arca, kirohant az épületből és boldogan mutogatott egy sugárút nagyságú utca irányába. Ezt az eseményt végre biztatónak találtam és elindultam az imént megjelölt útvonalon a verőfényes napsütésben, hátamon egy megtermett katonai túrazsákkal, hasamon egy szerényebb méretű, de annál nehezebb hátitáskával, kezemben vizes palackkal, amire a süketnéma jelbeszéd egyes elemeinek alkalmazásával tettem szert. Jó félóra séta után végre feltűntek a Vörös tér izzó épületei. Gyaloglás közben nézegettem a divatosan öltözött, nagyvárosi embereket, az ismert butikokat és könyvesboltokat. Úgy döntöttem, visszafelé benézek az egyikbe, hogy a gyerkőcnek beszerezhessek egy orosz mesekönyvet és majd ne járjon úgy felnőtt fejjel, mint én, aki hieroglifákkal bíbelődik az orosz metróban. A tér impozáns méretei és vad színei ámulatba ejtettek, meg a katedrális és a tipikusan orosz arcok, melyek a turisták tengeréből minduntalan előbukkantak. A Vaszilij Blazsennij székesegyház játékos ívei és mesébe illő színei igen megvidámították a szívemet és feledtették málhásló voltomat. Lepakoltam a tövébe és egy kerítés rácsaira csimpaszkodva bámészkodtam az ember-ligetekben. A Vörös teret teljesen köbe kerítették és hivalkodó vasszerkezetekből álló lépcsősorokat húztak fel három oldalára, hogy a látogatók majd onnan csodálhassák a sötétség beállta után a tűzijátékkal tűzdelt katonai parádézást.

Nekem a felvonulás begyakorlási fázisait és a terjedelmes katonai sátrakat adatott meg megcsodálnom, valamint két daliás orosz férfit, akik félmeztelenre vetkőzve egyszer csak előrántottak két fényes kardot, majd bizonytalanul egymásnak estek a koreográfiának megfelelően. Mikor eluntam, visszasétáltam a metróhoz, immár sokkal rutinosabban követve a ciril betűs feliratokat, ami jól is jött, mert a délután előrehaladtával a tömeg veszélyes méretűre dagadt a metró díszes folyosóin. A szerelvényen az ujjaimon számoltam a megállókat, miközben a kezemben lévő, latin betűs metró-térkép feliratait próbáltam összevetni a ciril betűs fal-feliratokkal amik a megállók neveit voltak hivatva közzétenni. A művelethez időről időre előhúztam farzsebemből a ciril-latin abc-t is, ami nem kis derültség forrásává vált az unatkozó, munkából vagy iskolából hazafelé tartó moszkai polgárok számára. Egy sikeres manőverrel átszálltam a zöld vonalról a szürkére, amivel eljutottam Annino-ra, Moszkva déli részére, ahonnan a Kalugába tartó buszok indulnak. Itt megbizonyosodhattam róla, hogy a McDonald's láncolat ide is eljutott, majd megcsodálhattam a gyorséttermet körülölelő, néhol harminc emeletes paneltömböket, melyek hosszan kígyóztak a végtelenbe tartva minden irányban. Itt összefutottam több buddhistával is, persze mind oroszok voltak igen hiányos nyelvismerettel, így angol-orosz keveréknyelven folytattunk némileg kezdetleges társalgást a bizonytalan jövőbeli eseményekről. Pár óra várakozás után, mikor már orosz buddhisták kisebb tömege verődött össze, befutott pár busz is, sőt, a nemzetközi utazócsoport néhány tagjával is megismerkedhettem, akik, mint kiderült, 90%-ban németek voltak. Sötétedéskor már a buszon ültünk, ami kevesebb, mint négy óra leforgása alatt tette meg a kb. 200 km-t Kalugáig. A vidéki utakon gyakran igen lassú a haladás az úton minduntalan felbukkanó hatalmas kráterek közti szlalomozás következtében. Egy alkalommal leszorítottunk egy személyautót, aki készségesen félreállt, hogy a buszunk elhaladhasson mellette, aminek következtében az autó majdnem beleborult az árokba. Végül hajnali egy óra körül megérkeztünk a területre, egy buddhista elvonulási helyre, ami Kaluga után valamivel fekszik az Oka folyó partján.

Klimt és én

Jelenetek az idegpályákról

A sztrapacska olvadó ízei játszanak az ízlelőbimbóimon. A tészta kicsit szétfőtt. Nem akart forrni a víz és nem jött fel a tetejére rendesen, ahogy írták.

Ne gondolkozz.

Nemsokára repülök Moszkvába. Most ez következik. Már gimnáziumban kigondoltam, hogy egyszer elmegyek. Az előbb kiderült, hogy Ole is pont kedden repül, ráadásul ő is Budapestről. Talán egy gépen leszünk. Akkor mégis lesz utazás a lámával, ahogy eleinte gondoltam.

Ne gondolkozz.

Most derült ki (S. telefonált), hogy Ole a dél körül induló gépen lesz M.-ékkal. Én meg reggel megyek, akkor nem fogok vele utazni, pedig már megkezdtem az izgatott várakozást.

Ne képzelődj.

Autók zúgását hallom a lenti útról. A villamos idáig nem hallatszik el. Mára esőt is mondtak, de nem esik. G. alszik. Jókedvű volt délután, mikor az apja hazahozta. Meg akartuk mutatni az apjának a kiscicákat. Nemrég születtek, de ma nincsenek a dobozban, amit az egyik garázs hátsó részében találtunk. Az apja barátnője egyszer csak ránk köszönt a kapu előtt várakozó kocsiból. Vajon miért nem jött be. Vajon idáig minket nézett az anyósülésről és értékelte a "meghitt, családi" jelenetet?

Ne elemezz.

Nagyon vicces, hogy az első és második keresztneveinkből kijön a Szent Család. Csak éppen a gyereket nem hívják Jesusnak. De hívhatnák. Mondjuk Brazíliában vagy valahol Dél-Amerikában. Nem tudom, hogy még mindig annyira meg akarom-e nézni Dél-Amerikát. N. volt ott 4 hónapot, és azt mondta, nagyon drága és nem ahhoz hasonló élmény, mint Ázsia volt, ahol együtt utaztunk. Jó lenne visszamenni valamikor. Zs. mondta, hogy mindenképpen eljönne velem, ha mennék.

Ne képzelődj.

Mikor visszajövök, lesz-e munkám. Pont lejár a szerződésem a hónap végén. Úgy néz ki, hogy lesz. Vajon melyik lehetőséget lenne jó megragadni?

Ne mérlegelj.

Mostanában hiányzik a gyerek. Zárva a bölcsi és alig látom. Nekem dolgoznom kell. Eleinte nagy szabadságnak tűnt, most megint jó lenne sokat a gyerekkel lenni. Jövőhéttől bölcsi. Nem kell már pelenka. Új korszak peremén lépdelünk, a gyerek meg én. Fogjuk egymás kezét és sétálunk a horizonton, a holdfényben felsejlő árnyalakokként, mint a Hetedik Pecsét-ben a vándorkomédiások.

Ne képzelődj.

Ugat a felső szomszéd kutyája. Esténként, ha egyedül van a lakásban, mindig ugat órákon át. Nem szeret egyedül lenni. Én sem, bár néha jó. Ha éppen nem jó, akkor sem ugatok órákig. Nemsokára itt lesz Tala. Várom. De néha örülök, hogy később jön, mint ahogy elalszik a gyerek, mert így egy kicsit magam lehetek. Mi lehet abban a jó, hogy magam vagyok. Nagyon meghitt. Például sajnálhatom magam. Az agyam gőzerővel dolgozik, amíg észre nem veszem. Aztán újrakezdi. Meg újra.

Ne gondolkodj.

Nyugtalanság. Miért nincs még itt T. Ha felhívnám, épp a buszon ülne vagy még nem indult el, mert most jár le a mosás és ki kell teregetni. Ha nem hívom fel, akkor nincs sehol. Csak lebeg a levegőben az agyam ködös tereiben játszik. Nemsokára kopog és beeresztem. Ugyanaz a jelenet újra és újra. Munkába menet-jövet. Este az alvásig és reggel az ébredéstől. Ha valamin vitatkozunk T-val, két napig azzal álmodom. Ha elmegyünk Zs.-val egy osztálytalálkozóra, akkor meg azzal. Tegnap kihagytam egy ilyen találkozót. Elmentem, de szerencsére még nem volt ott senki, így könnyű volt lelépni. Pedig ajándékot is vittem az ünnepeltnek, mert ünnepelt is volt. A. akivel már egy éve szervezzük a találkozást, nemrég született neki is gyereke. Szívesen beszélgetnék vele, de úgy sejtem, nagyon más típusú emberekkel veszi körül magát, mint én. Én milyen típusú emberekkel veszem körül magam? Milyen típusú ember vagyok? Érdekes lenne megkérni minden ismerősömet és barátomat, hogy válaszolják meg ezt a kérdést pár mondatban. Vajon mi jönne ki belőle? Úgy sejtem, hogy minden, ami csak kijöhet. De akkor a főnökömet és a munkatársakat is meg kellene kérdezni. Meg a gyerek apjának a barátnőjét. Meg a gyerek apjának a nővérét.

Ne elemezz.

Féltékenység. Milyen kicsinyes. Harag. Milyen veszélyes. Irígység. Milyen önző. Büszkeség. Milyen nevetséges. Kapzsiság. Milyen fura. Múlandóság. Milyen természetes kellene, hogy legyen.

Ne gondolkozz.

Tilópa Hat Szabálya

"Íme az önmagán túljutó tudatosság, a tudat mint olyan.
Szavakkal leírhatatlan, s nem elgondolható.
Nekem, Tilópának, nincs is ezen túl mit mondanom:

Ne képzelődj, ne gondolkozz, ne elemezz,

Ne meditálj, ne mérlegelj;

Csak tartsd tudatodat természetes állapotában!"

Klimt

Jelenetek a kamaszkor elejéről

Rajzolni, rajzolni, rajzolni kell – írni és rajzolni, zenélni, táncolni, énekelni kell. Táncolni kell, eljátszani sosem látott tragédiákat és sosem hallott boldog történeteket. Még nem késő, csak most kezdődik minden. Csak most folytatódik, hát rajta! Megrémiszt a sok tudós felvont szemöldöke és lebiggyedt ajka? Kit érdekel. Én is felvonom szemöldököm, lebiggyesztem ajkam és gyártom tovább gyenge és hiteltelen salakom, melyen életre kelése után is rajta lesz önállótlan, kicsinyes, megalkuvó énem bélyege, mégis álljatok félre, ha mellém nem álltok, átlátszó arcú, seholnincs-emberek! Még magatok mellett is elnéztek tartózkodóan, ti valóban tökéletesek – sebezhetetlen, büszke emberek, igyekszem, és én is olyan leszek, akkor majd tapsoltok nekem – vagy így, vagy úgy – én bolondként éppúgy táncolok nektek, körbevezetlek titeket a kerengőben, ahol környezetetek elszórt tárgyai láncban állnak majd, hogy mindet külön-külön, értékéhez mérten szemügyre vehessétek. És a lánc végén egy ember áll majd, felfűzve maga is, és aki a szemébe bír nézni, tiszta, nyílt, fiatal tekintetébe, az távozik csak emelt fővel. A többieknek a szomszéd teremben, egy pluton sorakozó bolondsipkák közül osztanak, a pulthoz lehorgasztott fejjel, megtörten járul a tömeg. Az utcákon nem látni süveg nélküli embert – bolond világ lesz itt!

(Tényleg ilyen a kamaszkor?)

Mint egy álom

MOST

Jó ideje nem írtam. Most megint írni fogok. Megpróbálhatnám definiálni magam. Gyermekét egyedül nevelő, a gyermekkorból már jócskán kilábaló, szülővé lett, munkába járó, barátokkal ezt-azt csináló, továbbra is nyitott szemmel járó, az életet élvező, egyszer elfáradó, másszor eleven ember. Például ezek definíciók. Vagy meditáló, filmeket néző, a zenét és a táncot élvező, gondolkodó, egyfolytában tapasztaló, reagáló, a múltból a jövőbe sodródó egyén. Vagy egyszer bizonytalan, másszor magabiztos, különféle izgalmas vagy érdekes szituációkban lépegető, öregedő testbe zárt, agyban és belekben folytonosan emésztő homo sapiens. Vagy a most nemzedékéből valaki, aki kevesebbet nevet mostanában, mint régebben, de nem a politikai vagy gazdasági helyzet miatt, hanem a jóval  több felelősség, a családi állapotok, az elvárások, a múltbeli tapasztalatok és a jövőbe vetített remények tükrébe tekintve, melyek, mint a hamu, peregnek számolatlanul és ellenőrizhetetlenül az idegrendszer tágas alagútjain.

Ha most a gondolatok orkánjának keresztmetszetét szeretném tükrözni, ilyesmit írnék: sietni kell, de most van egy kis idő; még akarok meditálni; idegesít a szomszéd helyiségből áthallatszó, szaggatott, angol szöveg. Nyugtalanság. Várakozás az esti programokra. Meghalt a barátaink kisbabája. 5 napos volt, szívbeteg. Alig tudott enni és levegőt venni, mert a gyomra és a tüdeje nem volt megfelelően ellátva vérrel. Hiányzott egy fő vénája. Kapkodva lélegzett, fájdalmas volt nézni, ahogy az apja szeméből kivettem, mikor egyik nap beültem vele egy kocsmába beszélgetni. Akkor még élt a gyerek és Panninak hívták. Azt mesélte, hogy a kórházban az orvosok férfi fele, a sebészek, bizakodók és a műtétet már-már rutinnak neveznék, ha mernék. A női orvosok szerint nincs ok a reményre, kevés az esély, hogy a baba megmarad. Az apa gyanította, hogy a férfiakból a sebészi büszkeség és nagyzolás beszélt. Azért reménykedett, hogy a férfi orvosoknak van igazuk. Az anya egész nap sírt, hogy a gyereket nem veheti maga mellé és nem itathatja meg az első tejével, hogy a baba nem érezheti az ő anyai testének meleg lüktetését ezekben az első rideg napjaiban az életnek, hogy nem szólhat hozzá, csak a rövid látogatások alkalmával veheti kézbe egy kicsit. Ha én lettem volna az anya, belém markoltak volna a szorongás és a félelem rögös hordái, a testemből kiszakadt, levegőért kapkodó kis élőlényt nézve, vadul reménykedtem volna dühödt fohászkodással, süket lettem volna és vak minden szóra és képre, de az is lehet, hogy higgadt és józan lettem volna az egyik pillanatban, a másikban meg őrjöngő beteg. Hat órás volt a műtét. A gyerek nem élt tovább. Ez pénteken lehetett. Hétfőn csináltunk neki phowát. Ott volt az apja, akinek a szeméből, mintha folyton jöttek volna a könnyek, de a láthatatlan fajta, amit eddig csak az apámnál láttam egyszer, mikor a húgommal összeszólalkozott, és a húgom kiordította a szobájából. A meghalt gyerek apja azt mondta, hogy ivott, és hogy új gyerekeket akarnak a feleségével, amint lehet. Pár éve meghalt egy másik barátunk gyereke is, ő csak egy órát élt a születése után, nyakára tekeredett a köldökzsinór. Leszedték, de már nem tudták a gyereket az életnek megtartani. Azóta két új gyerekük van. Talán nem lehet ezt az élményt máshogy megjavítani. Talán nem lehet az ilyesmivel egyszerűen szembenézni és elfogadni, és örökre hátat fordítani a gyerekeknek és a szülőségnek, mert az olyan lenne, mint a motorbaleset után nem felülni újra a motorra és nem leküzdeni a félelmet azon frissiben, hanem hagyni, hogy a rettegés beleegye magát a test izmainak legmélyén búvó sejtjeibe. Hogy aztán valami halálos kór formájában törjön a felszínre és elvigye még a megmaradt életeket is, az életekben ragadt szorongásokkal együtt. T. szerint egyszerű ezeket a szorongásokat kitakarítani a testből és az elméből. Szerinte írni kell, pőrén és egyenesen megmutatni az alma belső részét, ahol a féreg rág, utána megbocsátani magunknak mindent, amit valaha gondoltunk, éreztünk vagy tapasztaltunk, amiben valaha is reménykedtünk, vagy ami hatással volt ránk. Hogy utána ott álljunk üresen és tisztán, hagyva, hogy a fizikai történések áramoljanak át rajtunk és a kezünkbe vehessük az irányítást. Este a barátainkhoz megyünk látogatóba, akiknek nemrég halt meg az öt napos gyereke. Eljön egy másik barátunk is, aki elektronikus zenét csinál.

Pár napja meghalt egy másik barátom is, P., akit gyakran apámként szerettem. Szombaton búcsúztatjuk. D. is eljön, aki most  Bangkokban él a párjával, és lehet, hogy gyakran ő is apjaként szerette P-t. Ott lesz még a kisebb lánya meg a fia is, akiknek tényleg az apjuk volt. P. is szívbeteg volt, de ő hatvan évet is elélt így. Az utóbbi tíz évben az orvosok a csodájára jártak, mert egy infarktusa után, ami elpusztította a szíve háromnegyedét, felépült, és ugyanolyan vidáman és kajánul feleselt bárkivel, mint előtte. Elhamvasztották, és M., a kisebbik lánya, meg D. elvisznek a hamvaiból egy keveset a világ más tájaira, hogy a testéből maradt porszemek is kedvükre sodródhassanak ide-oda, mint ahogy a teste tette életében.