Mint egy álom

MOST

Jó ideje nem írtam. Most megint írni fogok. Megpróbálhatnám definiálni magam. Gyermekét egyedül nevelő, a gyermekkorból már jócskán kilábaló, szülővé lett, munkába járó, barátokkal ezt-azt csináló, továbbra is nyitott szemmel járó, az életet élvező, egyszer elfáradó, másszor eleven ember. Például ezek definíciók. Vagy meditáló, filmeket néző, a zenét és a táncot élvező, gondolkodó, egyfolytában tapasztaló, reagáló, a múltból a jövőbe sodródó egyén. Vagy egyszer bizonytalan, másszor magabiztos, különféle izgalmas vagy érdekes szituációkban lépegető, öregedő testbe zárt, agyban és belekben folytonosan emésztő homo sapiens. Vagy a most nemzedékéből valaki, aki kevesebbet nevet mostanában, mint régebben, de nem a politikai vagy gazdasági helyzet miatt, hanem a jóval  több felelősség, a családi állapotok, az elvárások, a múltbeli tapasztalatok és a jövőbe vetített remények tükrébe tekintve, melyek, mint a hamu, peregnek számolatlanul és ellenőrizhetetlenül az idegrendszer tágas alagútjain.

Ha most a gondolatok orkánjának keresztmetszetét szeretném tükrözni, ilyesmit írnék: sietni kell, de most van egy kis idő; még akarok meditálni; idegesít a szomszéd helyiségből áthallatszó, szaggatott, angol szöveg. Nyugtalanság. Várakozás az esti programokra. Meghalt a barátaink kisbabája. 5 napos volt, szívbeteg. Alig tudott enni és levegőt venni, mert a gyomra és a tüdeje nem volt megfelelően ellátva vérrel. Hiányzott egy fő vénája. Kapkodva lélegzett, fájdalmas volt nézni, ahogy az apja szeméből kivettem, mikor egyik nap beültem vele egy kocsmába beszélgetni. Akkor még élt a gyerek és Panninak hívták. Azt mesélte, hogy a kórházban az orvosok férfi fele, a sebészek, bizakodók és a műtétet már-már rutinnak neveznék, ha mernék. A női orvosok szerint nincs ok a reményre, kevés az esély, hogy a baba megmarad. Az apa gyanította, hogy a férfiakból a sebészi büszkeség és nagyzolás beszélt. Azért reménykedett, hogy a férfi orvosoknak van igazuk. Az anya egész nap sírt, hogy a gyereket nem veheti maga mellé és nem itathatja meg az első tejével, hogy a baba nem érezheti az ő anyai testének meleg lüktetését ezekben az első rideg napjaiban az életnek, hogy nem szólhat hozzá, csak a rövid látogatások alkalmával veheti kézbe egy kicsit. Ha én lettem volna az anya, belém markoltak volna a szorongás és a félelem rögös hordái, a testemből kiszakadt, levegőért kapkodó kis élőlényt nézve, vadul reménykedtem volna dühödt fohászkodással, süket lettem volna és vak minden szóra és képre, de az is lehet, hogy higgadt és józan lettem volna az egyik pillanatban, a másikban meg őrjöngő beteg. Hat órás volt a műtét. A gyerek nem élt tovább. Ez pénteken lehetett. Hétfőn csináltunk neki phowát. Ott volt az apja, akinek a szeméből, mintha folyton jöttek volna a könnyek, de a láthatatlan fajta, amit eddig csak az apámnál láttam egyszer, mikor a húgommal összeszólalkozott, és a húgom kiordította a szobájából. A meghalt gyerek apja azt mondta, hogy ivott, és hogy új gyerekeket akarnak a feleségével, amint lehet. Pár éve meghalt egy másik barátunk gyereke is, ő csak egy órát élt a születése után, nyakára tekeredett a köldökzsinór. Leszedték, de már nem tudták a gyereket az életnek megtartani. Azóta két új gyerekük van. Talán nem lehet ezt az élményt máshogy megjavítani. Talán nem lehet az ilyesmivel egyszerűen szembenézni és elfogadni, és örökre hátat fordítani a gyerekeknek és a szülőségnek, mert az olyan lenne, mint a motorbaleset után nem felülni újra a motorra és nem leküzdeni a félelmet azon frissiben, hanem hagyni, hogy a rettegés beleegye magát a test izmainak legmélyén búvó sejtjeibe. Hogy aztán valami halálos kór formájában törjön a felszínre és elvigye még a megmaradt életeket is, az életekben ragadt szorongásokkal együtt. T. szerint egyszerű ezeket a szorongásokat kitakarítani a testből és az elméből. Szerinte írni kell, pőrén és egyenesen megmutatni az alma belső részét, ahol a féreg rág, utána megbocsátani magunknak mindent, amit valaha gondoltunk, éreztünk vagy tapasztaltunk, amiben valaha is reménykedtünk, vagy ami hatással volt ránk. Hogy utána ott álljunk üresen és tisztán, hagyva, hogy a fizikai történések áramoljanak át rajtunk és a kezünkbe vehessük az irányítást. Este a barátainkhoz megyünk látogatóba, akiknek nemrég halt meg az öt napos gyereke. Eljön egy másik barátunk is, aki elektronikus zenét csinál.

Pár napja meghalt egy másik barátom is, P., akit gyakran apámként szerettem. Szombaton búcsúztatjuk. D. is eljön, aki most  Bangkokban él a párjával, és lehet, hogy gyakran ő is apjaként szerette P-t. Ott lesz még a kisebb lánya meg a fia is, akiknek tényleg az apjuk volt. P. is szívbeteg volt, de ő hatvan évet is elélt így. Az utóbbi tíz évben az orvosok a csodájára jártak, mert egy infarktusa után, ami elpusztította a szíve háromnegyedét, felépült, és ugyanolyan vidáman és kajánul feleselt bárkivel, mint előtte. Elhamvasztották, és M., a kisebbik lánya, meg D. elvisznek a hamvaiból egy keveset a világ más tájaira, hogy a testéből maradt porszemek is kedvükre sodródhassanak ide-oda, mint ahogy a teste tette életében.