„Az írónak azt a célt kell maga elé tűznie, hogy erkölcsileg megjavítsa a maga korát, máskülönben csak hiú mulattatója az embereknek.”
/Honoré de Balzac/

Friday, March 31, 2017

Mese a gyermekét egyedül nevelő főnixmadárról...

Mese a gyermekét egyedül nevelő főnixmadárról, akitől a hajdan volt hőse és annak újdonrégi élettársa évek óta folyó bírósági perben próbálja elvenni a kicsi fiókáját

Az alábbi történet szereplői kitalált személyek. Mindennemű egyezésük a valósággal, csupán a véletlen műve. Vagy a csillagok fura állása ismét kibabrált velünk.

Két éve zajlik a per, amiben a főnix gyermekének apja és annak élettársa próbálják elvenni a fiókát az édesanyjától, aki kilencedik éve neveli őt egyedül - elszakítani imádott kishúgától és kiragadni az otthonából. Nem válogatnak az eszközökben, széles a repertoár.

Terítéken a zsarolás, fenyegetőzés, zaklatás, gúnyt űzés, provokálás, rágalmazás, az ismerősök és barátok manipulálása.

A kis fióka apja és az élettársa tehetséges színészek. Egy színtársulatban ismerkedtek meg, még fiatalon, de arra, hogy ők igazán egymásnak lettek teremtve, csupán jóval később ébredtek rá, igen romantikus körülmények között, miközben a pár hónapos fiók és szülei együtt próbálgatták szegett szárnyaikat. Az édesanya főnixként ébredt éppen újra hamvaiból, miután a terhességet a harmadik hónaptól, teljesen magára maradva kellett végigcsinálnia, az édesapa kámforrá válásának okán.

Kámforából éppen csak újra szárnyát bontogató apává készült vedleni, amikor megjelent a színpadon, glóriafényben, a régi ismerős, a színésztárs és hű barát, hogy önnön testével támassza meg a bontakozásában botladozó, büszke férfit. A hős apából nemsokára ismét családját elhagyó, új kapcsolatot építő, 41 éves herceggé lett, ama fehér lovon vágtázva szerteszét, miközben a másodszor is elhagyott család új otthon keresésébe fogott, a verbális világegyetem vad óceánját felkorbácsoló szeleket befogva tépázott vitorlájába.

Kedves kis otthonra leltek: hegyvidék, fák jótékony árnyéka, mégis közel a város lüktető szívének zakatolása. Nemsokára sosemvolt fehérlovas hercegünk összeköltözött neki elrendelt párjával, majd maguk is betelepedtek a kicsike otthonvidék dombos oldalába, közel a főnixcsalád fészkéhez, ahol azok összebújva melegedtek. Az elhagyott pici fióka, és a törött szárnyú főnix, aki szárnyait kitárva szorosan ölelte gyermekét, akiért hajlandó volt a haragos tengereken, magányos szirteken is átvergődni, nem nézve se jobbra, se balra többé, ügyet sem vetve a pusztasággá lett hivatás-szigetek, jólét zátonyok egyre távolabbról derengő fényeire. Egyenesen a napba nézett, előre és felfelé, és ment, menetelt, repült, és rohant, minden erszényében a fiókájával, szembe az akaszkodó szelekkel. És szárnyalltak együtt, és táncoltak és énekeltek együtt, a főnix és a fióka. Szünet nélkül, megalkuvás nélkül.

Hercegünk nemsokára kopogtatott, nagy ólombakancsával nagyot dobbantott a puha kis fészket védő odú bejáratánál, és büszke atyai harsogása betöltötte a teret. Ő eljött a gyerekéért, az ő fiókjáért, aki neki jár, mostmár jár, mert eleget nem volt, és most már kell.

Akit ő annyira várt, és ezt mindenki tudja is róla, az összes buddhisták és nembuddhisták, és mindenki is látta ezt. Csak a főnix nem látta, és nem hallotta ennek hírét sem, miközben önnön testében dédelgette fiókáját a kutatóintézetben, napi 10 órát dolgozva, Marie Curie ösztöndíjasan, a távoli Franciahonban, ahová már nem hallatszott el a várakozó apa hangja, egyszer sem és sokszor sem, sem a segítő és törődő foglalkozása a kicsi, egy testben élő családdal. Helyette a főnix, ott, messze, a távoli országban lelt segítő barátokra, a sok nyelven beszélő buddhista és nembuddhista hősökre, akik mind nemhallották az otthon bőszen várakozó családjahagyó apa hősi hangjait.

"De most már az lesz innentől, amit én akarok!"-törte szét a puha csöndet a kis család fölött rezgő levegő, ami egyre jobban fodrozódott a fotel fölött. A fotelban pedig összebújva, egymást ölelve tartva, bújt meg a kisfiók és a főnix, riadtan és félve, hogy most ki védi meg őket, ki védi meg anyát ettől a dörgő, morgó apaistenségtől, aki anyára fúj és süvölt, aki a kis fióknak a meleget és az életet adja, és a tejet adja, és a világot adja kedvesen, és énekelve és táncolva, és minden ijesztő dologtól megvédve őt.

És a herceg, a kékszakállú lovag, elvitte sokszor a pici fiókát, kitépve a főnix anyai öléből, a szívével együtt. Aztán visszahozta, aztán megint elvitte és megint visszahozta, egészen addig és azóta is, amíg a főnix szíve el nem vérzett százszor és ezerszer, és még sok ezerszer. És sírt és sírt, és várta a fiókát mindig vissza, várta vissza a szívét, a lelkét, minden belsőségét, amit a fiókkal együtt elvitt a fehér lovas apaherceg, aki a nagy hős volt és egyre nagyobb és csodásabb.

Ő volt az, a növekvő világ minden vidámparkja és mutatványosa, majálisa és generálisa, és ott volt mindig mellette a mézeskalács és tortaárus, a kenyérsütő és régi színésztárs, a szoros barátnő, akit aztán  nevelőanyának kellett hívni, mert ő az volt. Talán a régi, az igazi szülőanya, már nem is él, azért kell a nevelő. Él vagy nem él, de mindegy  is, most nincs itt, és ne is emlékezzünk rá, mert itt a karnevál, kicsi fiók. És még van testvér is, bár már nagy, és saját, külön dolgokkal foglalkozik, de azért gondolhatja úgy, hogy cuki ez a kis fiók, akire az ő anyja most minden energiáját helyette fordítja.

Aztán eljött az óvoda, a pici fióknak sok pici társa lett, pörögtek-forogtak vidáman voltak a porban, játszottak, nevettek, énekeltek, egyre formásabb fiókákká cseperedtek. És jött az apaisten és most már nagyon jött, és követelt, hogy neki  még több kell, és még több, és ha nem több, akkor nincs ám étel és nincsen ruha, és nincs sok pengő érme, amit ezekre lehetne cserélni. Majd akkor, ha neki a jog meg az ügyvédek leírják pergamenre, és pecsételik, hogy ami jár az jár, és a mégtöbb is jár.

És akkor elment az anyafőnix a bíróságra, hogy kérje azt a pergament, ami az apaistennek kell, mert anélkül nem adja a pengő kajaérméket, csak a fiókát viszi el, a kedveset, az anyafőnix szívét és lelkét magával hordozót, aki a kis hátizsákjában viszi a szívet mindenhova, és akire mindig úgy kell várni, fájdalmasan, vágyakozva, hogy visszatérjen.

És kezdődött a nyomás gyakorlás, a gúnyoros magalázás, a pellengérre állítás, és a szoros színészpáros mindenhol fellépett, a színpadokon, az óvodában, a buddhista és nembuddhista barátok összejövetelein. Ők voltak a Szülők, a Család, akik Jól Csinálják, a főnix meg a szánalmas, a megvetendő, a sajnálnivaló, a szaranya, a hibás, aki csak épp hogy ott van, valahol a háttérben, néha belelóg a fényképbe, de nem kell, inkább menjen el, mert nem kell ide, ide nem fér, mert itt a Család, amibe ő nem tartozik bele, csak a kis fiókája és a szoros párt alkotó, régi színészbarát herceg és neki teremtett hercegnője.

És mindenki láthatja, hogy a főnix, az nem vesz részt és nem veszi fel a harcot és elbukik, mert törött a szárnya és ezért el kell taposni, mert hogy mer megjelenni itt, ahol az apaisten az uralkodó egyedül, és pláne a nevelőanyaistennő. Hogy mer, még van pofája, ráadásul helyes pofája és karcsú, sportos alakja, és még fiatal is, meg ír és gondolkodik, meg közös gyereke is van, hogy mer az ilyen megjelenni és betolakodni a szoros Családba, ami már az övék, és csak az övék. És jó, hogy a fiókát megszülte, meg szoptatta, meg melengette, amikor még nem volt tolla, és nem tudott még magától enni, de már nem kell, már kész van, most jön az Igazi, a Színészcsalád, a Szoros.

A főnix nem bírta sokáig nézni, hogy a kicsi fiók őrlődik a számára legnagyobb jó birtoklói, az apa és anyadrágaság között feszülő, bármikorelpattanó húrok kies erdeiben botladozva, ezért megegyezett a fehérlovász herceggel, odaadott mindent, amit az követelt, csak a kicsi fiókot nem, azt nem tudta odaadni, mert  az ő maga volt, nem is tehette volna, mert akkor nem  születik többé újjá a hamvakból, a tűzben. Ezért mindjárt az első tárgyaláson meglett a pergamen, amire a fehérló fia várt, sőt, még több is, mert a főnix, hogy biztos legyen a béke, odaadott még egy napot is plusszban, még a pergamenre ráadásnak, amitől valóban beállt a hajszálakon lengedező béke, egészen az iskoláig.

És akkor, az iskolakezdés előtti nyáron, jött a Bíróság, a Per, a Nagy Rossz időszaka, eljött a Sötét kor, az Armageddon és minden, ami vele jár, mert akkor már kellett a fél gyerek, sőt, kelett az egész, aki még fióka, de már nem pici, tehát a szülő főnixanyára végképp nincsen semmi szükség.

És kiderült hirtelen, miként az apaisten a bíróságon előadta, hogy a főnix bolond és személyiségzavart, sőt veszélyes a kis fiókájára, és hirtelen az is kiderült, az előadás szerint, hogy mindig is az volt, csak az apaisten eddig elnézte ezt neki, csupa nagylelkűségből és nagyszerűségből. De többé nem nézi el, mert a főnix már nem fogad szót, nem csinálja, amit mondanak neki, hanem nem megy bele, és azt ismételgeti hangosan, úgy, hogy mások is hallják, hogy ez nem a fiókája érdeke. Ellenáll, akár egy kamaszodó madár, aki kezd rájönni, hogy szabad, és van akarata, és van létjoga, és ő a Szülő, a Család és nem csak az apaisten és pláne nem az eleve elrendeltje.

Ezekre abból jött rá, hogy közben ő is idősebb lett, egyre többet tapasztalt, és abból, hogy már nagyon fájt a szárnya, amiért a fehérlovas színésztársak folyton taposták, hiszen már amúgy is törött volt. Ezért a főnix elment egy tudós, sokat látott bölcshöz, akinek elmondta, hogy fáj, ahogyan tapossák a törött szárnyát, és fáj, ahogyan el akarják venni az ő pici fiókáját, és fáj, ahogyan folyton bántják és sértegetik, és hazug rágalmakat terjesztenek róla. De legjobban fáj, hogy mindez a feszültség az ő kicsi fiókáját  bántja, és megsérti a puha tollpihék vékony páncélzatát. Erre a pszichológus elárulta, hogy nem baj, mert vannak ilyenek, akik nem veszik figyelembe a másikat és még a fiókájukat sem, mert szemét alakok, és van, hogy nem is azért - de ez a ritkább - hanem mert nem is képesek rá, és az ilyeneknél még a törött szárnyú főnix is sokkal erősebb. És az ilyenek azok, akiknek szükségük lenne segítségre, de sajnos ezt nem ismerik fel vagy nem akarnak ezzel szembenézni.

És nemsokára többé már nem fájt a szárny, még a törés is összeforrt, és a főnix ismét újjá született, századszor és ezredszer, a Sötét Korban is, és ismét kitárta a szárnyait, és azóta is áll a fiókája mellett, védelmezi minden rossztól, bármi vihar támad, bármi szoros színészpáros jelenik meg a porondon, bármilyen előadás is kerekedik a nagy igyekezetben a fehérlovas társaságban.

Közben, az évek során, a főnixnek erős párja támadt, régi barátból, aki már a fiókája születése előtt is mellette volt. Újabb kicsi fiókája született. A két fióka rajongva szereti egymást és immáron mindkettejük feje fölött megy tovább a zsarolás, fenyegetés, rágalmazás, sértegetés, az otthonfészek békéjének feldúlása, és a többi, mert a színészpáros megígérte a főnixnek, hogy addig itt nem lesz visszavonás és nemperelés, amíg az nem lesz, amit ők akarnak, hiába a kicsi család, pici testvérbaba, hiába az ő kicsi lelkük könnyen szakadó, finom szövete.


Wednesday, December 21, 2016

Jelenetek a szülészetről

Péntek este, (32 hét), ültünk a kisfiammal otthon és néztük a Harry Potter egyik részét, esti film gyanánt. Régóta könyörgött, hogy megnézhesse a következő részt, de sokáig nem engedtem, azzal, hogy még nem neki való. Most boldogan és izgalommal telve követte az eseményeket. Én is mellette ültem a kanapén, élvezve a jeleneteket, közben az a fura érzésem támadt, hogy a hasam helyén valami keményre fújt kosárlabda ül. Néha kimentem mosdóba, de az érzés nem változott és így ment ez végig a hosszú film alatt.

Mikor vége lett a filmnek, lefektettem a fiamat, esti puszi, ölelés, örömteli készülődés a hétvégére, hogy majd mi mindent fogunk együtt csinálni. A hasam közben kicsit kiengedett, nem éreztem annyira keménynek, mint addig. Leültem a gép elé, hogy még nézek valamit, pihenek egy kicsit, aztán mégegyszer végiggondolom, hogy mindent összekészítettem-e és van-e még tennivaló a kistesó érkezéséig. Megnyugtattam magam, hogy bőven van időm, hiszen majdnem két hónap van a kiírt időpontig.

Nemsokára arra lettem figyelmes, hogy az alhasamban görcsök, fájások jelentkeztek. Na már megint, gondoltam, mert két nappal ezelőtt, mikor a párom hajnalban ébredt, hogy megy ki a reptérre, ugyanilyen görcsökre ébredtem mellette.

Párom külföldön él és azt beszéltük meg, hogy legközelebb már csak a szülés előtt jön, de akkor itt tudna maradni pár hétig, hogy segítsen és együtt lehessen a család. Kicsit stresszeltem ezen, hogy akkor a várandósság legnehezebb részében egyedül leszek, de mondta, hogy csak így tudja megoldani, hogy a szülés körül hosszabban itt lehessen, igyekszik novemberre és december elejére szervezni a munkáját. Mikor indult a reptérre - egy hajnali géppel akart menni, mert tízre már a munkahelyén kellett lennie - megébredtem mellette ezekre az erős görcsökre. Kicsit meglepődtem, mert még nem tapasztaltam ilyet, az előző szülés - 8 éve - nem fájásokkal indult, hanem elfolyt a magzatvíz a 38.héten, de akkor már egy hete kórházban feküdtem. Nem aggódtam annyira, mert a fórumon, ahol a decemberre kiírt várandósokkal tárgyaljuk az eseményeket, írták, hogy lehetnek keményedések meg jósló fájások is, ez nem gond. Napközben később volt még pár görcs, de nem sok, gondoltam, akkor biztos ennyi volt, egy kis izgalom. Aznap, a bevásárlóközpont liftjében, egy férfi, aki fel sem nézett a mobiljából, az egyik emeletnél hirtelen félreállt, hogy helyet adjon a kiszállóknak és izomból eltrafálta a hasamat. Nagyon megijedtem, rákiabáltam, hogy ez itt egy baba, mire elnézést kért és gyorsan kiszállt a liftből. Egy ideig figyeltem, hogy nincs-e valami gond, de a kislányom mozgott, úgy tűnt minden rendben van. Másnap sem volt gond, mentünk ide-oda a kisfiammal, aztán este jött a keményedés a Harry Potter közben, utána meg a fájások.

Este 9 körül járt az idő. Úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom a görcsökkel. Egy idő után aztán furcsa volt, hogy nem múlik, elég gyakorinak és rendszeresnek tűntek a fájások. Este 10-től kezdtem írni, 5 prcesek voltak. Kicsit aggódtam, mert a szülés felkészítő tanfolyamon a szülésznő azt tanácsolta nekem, hogy második gyerek esetén már 10 perces fájásokkal indulni kell a kórházba, de nekem olyan nem is volt. Néhány 5 perces után már 3 percenként jöttek a görcsök, így komolyan aggódni kezdtem. A 8 éves fiam mélyen aludt a másik szobában, anyukám Ercsiben, vidéken. Felhívtam, hogy mi legyen. Azt mondta, hívjak rögtön mentőt, menjek be a kórházba, ő kocsiba ül, de legalább egy óra, mire Ercsiből odaér hozzánk. Hívtam mentőt, kikérdeztek, mondták, hogy fél órán belül ideérnek, de 8 éves gyereket nem fognak bevinni, oldjam meg. Átmentem a szomszédba, hátha otthon vannak, de nem nyitott ajtót senki. Nagyon rendes bérlők laknak a szomszédunkban, hétvégére haza szoktak menni vidékre, így nem volt túl valószínű, hogy péntek este 11 felé ott találom őket. Felhívtam egy barátnőmet, aki a közelünkben lakik, bár mondta korábban, hogy aznap egy rendezvény miatt este 11-ig dolgozik a város másik végén. Nem baj, gondoltam, próba-szerencse. Már otthon volt, mondta, hogy 10 perc múlva nálunk van. Mikor röviden felvázoltam neki a helyzetet, 8 percre módosított. Kisfiamat felkeltettem, próbáltam elmagyarázni neki, hogy most be kell mennem a kórházba, de nemsokára itt van a nagymama, ő fog rá vigyázni, amíg vissza nem érek. Mondta félálomban, hogy ok, aztán már aludt is tovább.

Gyorsan felöltöztem, kikészitettem a szülőszobára összerakott kisebbik hátizsákot. A mentősök és a barátnőm a férjével egyszerre érkeztek. A mentős kérdezgetett, hogy vagyok, mondtam, hogy 3 perces fájásaim vannak egy órája, be kellene menni a kórházba. Mondtam, hogy 32-33.héten járok. Hümmögött, hogy nem tűnök úgy, mint aki rosszul van, arra számított, hogy sokkal roszabb állapotban leszek, én meg itt állok összepakolva és csevegek. Szerinte nem érdemes bemennem, mert úgyis haza fognak küldeni, ez tuti biztos. Még az aznapra kiírt nőt is hazaküldték a múltkor, hogy még korai volt bemennie. Elbizonytalanodtam, tényleg lehet, hogy csak vaklárma, mégsem kellene bemenni. Erre a mentős előhúzott valami papírokat, hogy akkor írjam alá, hogy saját felelősségre nem mentem be velük, a másik meg a barátnőm férjének morgott, hogy miért nem tudtam taxit hívni. Mondtam, hogy saját felelősségre inkább mégiscsak bemennék, mert nem vagyok orvos, nem tudom eldönteni, be kell-e menni. Eközben továbbra is 3 perces fájásaim voltak. A mentős rendes volt, javasolta, hogy hívjuk fel a János kórházat, hátha ott egy orvos meg tudja mondani, mi tévők legyünk. Megkértem, hogy telefonáljon ő, közben drukkoltam, hogy anyu ideérjen végre. A mentősök mondták, hogy jobb lenne, ha a barátnőmék is bejönnének velem, mert ha hazaküldenek, nem kellene egyedül jönnöm, még ha a kórház igen közel is van hozzánk. Telefonon nem sikerült orvost elérni, a mentősök közben megunták a tétlenkedést és elindultunk. Anyu közben már az utcánkban volt, mondtam, hogy siessen, mert kint vagyunk már a házból. A mentőautó előtt találkoztunk, besietett a fiamhoz, a többiek meg jöttek velem a kórházba. 11:30 körül járt az idő.

A szülészeten minden csöndes volt, üresek voltak a szülőszobák. Az ügyeletesek sem gondolták, hogy súlyos lenne a helyzet, mert nem látszott rajtam túl nagy dráma. Leültettek egy fotelba, rám rakták a CTG-t, közben kikérdeztek. Mondták, hogy dehát ezek nem is igazi görcsök. Mondtam, hogy 3 percenként jönnek és elég igazinak érzem őket, épp most is van egy. Megfogták a hasam és mondták, hogy húha, tényleg keményedik, szóljunk az orvosnak. Az ügyeletes orvos mondta, hogy akkor inkább mégis megvizsgál UH-gal. Méhszáj kinyílt bő egy ujjnyira, fájások három percenként. Szóval kismama, ezen a ponton talán még meg lehet állítani a dolgot, mert azért nem kellene 33 hetesen szülni. Ebben egyetértünk, én sem tervezem megszülni, majd csak december végén. Most akkor bekötünk infúziót erős görcsoldókkal, kap máris egy szteroid injekciót, hogy érleljük a baba tüdejét arra az esetre, ha mégis megszületne. Ebből még fog kapni kettőt, 6 óránként, és jó lenne, ha a harmadik után még el tudna telni minimum 48 óra, hogy kellően kifejthesse a hatását a magzat tüdejének védelmében. Közben mindjárt vért is veszünk, tartsa a maradék karját. Közbeszúrtam, hogy ugye jól gondolom, hogy bent maradok éjszakára, mire egyetértően bólogatott, megjegyezve, hogy ezt az előrehaladott szülési fázist valahogy meg kellene állítanunk, mielőtt komolyabb jóslatokba bocsátkoznánk.

Bekísértek az egyik szülőszobába, amire az volt írva, hogy vajúdó. Nem volt bent fürdőszoba, így mondták, hogy a szomszédos szülőszobába tudok átmenni. ha nyitva van az ajtaja, illetve, ha szülnek bent, akkor a folyosó másik végén lévő mosdót használhatom. A görcsök továbbra is jöttek, aztán szépen lassan ritkulni kezdtek, de nem múltak el. Kötötték be egymás után a görcsoldó infúziókat és a magnéziumot, gyakran rámrakták a CTG-t, hogy figyeljék a baba szívhangját. Félóránként csöngettem a szülésznőknek, hogy vegyék le a CTG-t, mert ki kell mennem pisilni a sok folyadéktól. Vizet is folyamatosan ittam az infúzió mellett. Reggeltől egymás után megteltek a szülőszobák, volt, aki nagyon kiabált, volt, akit észre sem lehetett venni, hogy szül, csak abból derült ki számomra, hogy a babákat az én szobám elé hozták lemérni és ilyenkor mindig felsírtak. Volt, amikor úgy üvöltött egy nő a szomszéd szobában, hogy hiába csukták be az ajtómat, az volt az érzésem, mintha újra életbe léptették volna az inkvizíció intézményét és itt mellettem kezdték volna meg a munkásságukat, hogy a legelvetemültebb boszorkányjelöltekből kiszedjék féltve őrzött titkaikat, válogatott kínzások közepette. Egyszer hallottam, hogy egy nő azt kiabálja, nem bííírom, nem bííírom nyomni. Nem volt egy leányálom ezeket hallgatni, miközben magam is a soromra vártam.

Megkérdeztem a nappali műszakot, hogy mikor mehetek haza, mire mondták, hogy meg kell kapjam az összes tüdőérlelő szteroidos injekciót és teljesen el kell múljanak a fájások. Akkor lekerülök a szülészeti osztályra, utána 24 óra megfigyelés, és ha minden ok, akkor talán. Legkorábban jövő hét eleje. Remek. Felhívtam anyut, hogy hétvégén tudna-e maradni a fiammal, utána felhívtam a fiam apját, hogy a jövő héten át tudja-e vállalni őt, amíg én a kórházban vagyok, mert vinni kell iskolába. Persze hogy. Amúgy is azért perel már több, mint egy éve, hogy nála lakjon a gyerek és ne nálam. Felhívtam a párom, aki pár napja repült haza, hogy ez a helyzet, előfordulhat, hogy nem tudják visszatartani a szülést és nemsokára megszületik a kislányunk. Mondta, hogy várjunk még, hátha sikerült leállítani, ha nem, most akkor is csak pár napra tudna jönni, hosszabb időre csak decemberben, ahogy eredetileg terveztük, mert már úgy szervezte a munkáit és az ügyfeleit.

A hétvége hasonlóan telt, a fájások lecsökkentek, szombat délutánra annyira, hogy tudtam végre aludni is pár órát. A szteroidokat sikerült mind beadni. Közben a szobákban rendületlenül szültek, vasárnap egyszer bejött az ügyeletes szülésznő és kiakadva mondta, hogy hát ma senki sem bír szülni? Mindegyiknek császár lesz a vége. Reggel és este mindig bejött az új gárda, bemutatkozott a szülészorvos és a szülésznők, mindegyik figyelmeztett, hogy tartsam bent a babát, mert ez nagyon fontos és egy ujjnyi méhszájnál ez még egy-két hétig is lehetséges. Vasárnap reggel aztán mondták, hogy a görcsoldót le kell állítaniuk, ha  lecsöpögött az utolsó adag, mert szívkárosodást okozhat nekem, ha tovább adják. A magnéziumot továbbra is kapni fogom, talán emellett is megáll a szülés, ha már így lecsendesültek a fájások, de persze az is lehet, hogy beindul újra és szülés lesz belőle. Megint mondták, hogy tartsam bent és kész, tegyek meg mindent. Mondtam, hogy jó, közben arra gondoltam, hogy mégis hogy tartsam bent?!? Belül erősen éreztem, hogy ha koradélutánra lefolyik az utolsó görcsoldó, akkor kb. estére beindul megint a szülés és hajnalra meg fogok szülni. Felhívtam tesómat, akit megkértem, hogy ennél a szülésemnél is ő legyen bent velem. Tesóm gyerekorvos, 2 évet koraszülött intenzíven is dolgozott nővérként még az egyetem alatt. Megnézte a görcsoldóm felezési idejét és úgy számította, hogy ha nem állnak le a fájások és mégis beindula  szülés, akkor annak délután 5 körül már látszania kell. Már harmadszorra kérte el magát az ügyeletből, hogy ide tudjon jönni, itt ült velem délután 6-ig, amikor mondta, hoyg ez már nem fog beindulni, neki muszáj hazamennie aludni, két napja nem alszik az ügyelet miatt. Mondtam, hogy menjen csak, de közben éreztem, hogy ez estére fog beindulni, akármi is a görcsoldó felezési ideje.

Beköszönt az esti szülésznőgárda, kérdezték, hogy vagyok. Mondtam, hogy megint vannak fájások, 20-25-10 percenként. Mondták, hogy jó, tartsam bent a babát és megint biztattak, hogy áá, csak egy ujjnyi és hogy ezzel még akár két hétig is egyben maradhatok, mások is megcsinálták már. Gondoltam, ez remek hír és próbáltam ráhangolni magam a dologra, habár a fájások szép lassan sűrűsödtek. Az este valamelyik pontján bejött a szobába egy műtős ruhába öltözött nagydarab férfi és bemutatkozás nélkül rékezdte, hogy hallom, vannak fájások, szerinte lesz ebből valami, ha nem megy, akkor meg majd császár. Azzal kiment. Gondolkoztam, hogy ez meg ki lehetett, vajon egy műtősfiú? Nem volt a nyakában sztetoszkóp, amiről tesóm szerint fel lehet ismerni az orvosokat. Később egy dokinő is bejött, akiről azt feltételeztem, hogy ő az éjszakai ügyeletes orvos és mondta, hogy ha mégis beindulna, akkor mindenképp a hüvelyi út irányába megyünk, mondtam, hogy mindenképpen, nem akarok császárt, ha egy mód van rá. Utána megint jöttek a szülésznők felrakni a CTG-t, meg ellátni intelmekkel, hogy tartsam bent a babát. Félóránként kisétáltam a mosdóba magam előtt tologatva az infúziós állványt. A szomszéd szülőszobába jártam át, mert így késő este már elfogytak a szülő kismamák.

Az éjszakás szülésznők és nővérek a nővérpult előtti fotelokban kávéztak. Mikor megláttak, ahogy végigcsörtetek a folyosón az állványommal, mindig rámmosolyogtak és megkérdezték, hogy naaa, hogy van? Mire én, hogy jól, csak nagyon fáj. Ők ismét rámmosolyogtak, aztán tovább kávéztak, én meg visszatologattam az állványomat a vajúdóba és tovább élveztem az egyre erősörő fájásokat. Folyton azon gondolkodtam, hogy vajon most még megállhat-e a folyamat vagy ez már a szülés. Próbáltam nézni a CTG monitoron a fájáserősséget, amikor éreztem a görcsöket, de mindig csak 40-50 körüli értékre ugrottak föl, gondoltam, akkor ez nem is erősödik, bár egyre fájdalmasabbnak éreztem őket. Gondolkodtam, hogy felhívjam-e a tesómat, de nem vitt rá a lélek, hogy felébresszem két nap nemalvás után. Majd, ha a szülésznők azt mondják, hogy ez már a szülés. Nemsokára már csak úgy tudtam átvészelni a fájásokat, hogy belekapaszkodtam az ágy oldalán lévő vasrúdba és tiszta erőből húztam, mintha különben lezuhannék valami feneketlen mélységbe. Ez az élmény nagyjából két percenként ismétlődött. A szülésznők továbbra is vidáman fölrakták, levették rólam a CTG-t minden órában és biztosítottak, hogy a baba szívhangja rendben van, utána elhagyták a helyszínt. Az egyikük megkérdezte, hogy nem fázom-e, mivel az ablak nyitva volt, rám meg csak egy vékony lepedőt adtak. Mondtam, hogy már kezd hűvös lenni, mire sajnálkoztak, hogy az ablak zárja elromlott és nem lehet becsukni. Biztosítottam őket, hogy nincs gond, úgyis jólesik a friss levegő ebben az izzasztó melóban, de ez a megjegyzés sem keltette fel az érdeklődésüket irányomban az eddigieknél nagyobb mértékben. Aztán hajnaltájt, mikor szokásos mosdó-körutamra indultam, visszafelé mentemben a kávézó szülésznők feltették a hogy van rutinkérdést, én kissé aggódó arccal rájuk mosolyogtam, mondtam a szokásos választ, hogy minden ok. Megjegyeztem, hogy már eléggé fáj, bár tudtam, hogy ezzel nem tudom őket kimozdítani derűs hangulatukból. Ahogy indultam volna tovább a szobám felé, hirtelen elkapott egy fájás, belekapaszkodtam az infúziós állványomba, hogy viszonylag méltóságteljesen átvészeljem a következő percet. Felállt vagy két szülésznő, nem gyorsan, csak úgy ráérősen és mondták, hogy talán szólnak az orvosnak, hogy vizsgáljon meg. Nemsokára meg is jelent az orvos, aki megnézett és közölte, hogy már több, mint négy ujjnyi a méhszáj, kezdhetünk átcuccolni a szomszéd szülőszobába. Kérdeztem, hogy akkor most szülni fogunk, csak a miheztartás végett, meg hogy érdemes-e telefonálni a tesómnak. Mondták, hogy igen, milyen messze lakik, mert szerintük húsz percen belül jön a baba. Tesóm először leszídott, hogy miért nem hívtam éjjel, majd megköszönte, hogy nem hívtam és végre aludhatott pár órát mielőtt megint megy a klinikára dolgozni. Taxiba vágta magát és húsz perc alatt beért, mire pont átköltöztettek a célszobába.

Ismét megjelent a kedélyes műtős ruhás férfi és vidáman megjegyezte, hogy ugye mondta az este, hogy ebből szülés lesz, amitől kezdett gyanús lenni, hogy talán ez a szülészorvos, akinél szülni fogok. Ismét megvizsgált, mondta, hogy már több, mint kilenc ujjnyi a méhszáj, csak egy kis perem maradt, de mindjárt az is eltűnik. Közben olyan erős fájások jöttek, hogy tiszta erőből kapaszkodtam az ágy vasrúdjába és azon gondolkodtam, hogy vajon mennyi kell még ahhoz, hogy letépjem. Tesómat a fejem mellé állították, a kezemet az övébe tették, amire erős aggodalom fogott el, a tesóm keze nem tűnt olyan masszívnak, mint a vasrúd. Mondta a doki, hogy burkot fog repeszteni, mert még elkínlódhatok így pár órát, de már nem oszt, nem szoroz, semmi értelme. Mondtam, hogy ok. Ezután közölték, hogy a koraszülőtt intenzívről a főorvosnő kérte, hogy várjuk meg, mert mindenképpen jelen akar lenni,aztán majd ők viszik el a babát. Gondoltam, remek, vajon mennyi dolga lehet még és vajon hány plusz fájásbafog ez nekem kerülni. Két óriás fájás múlva megérkezett a koraszülöttes doktornő is, így nekiállt a doki a burokrepesztésnek. Ilyen megkönnyebbülést nem sokszor éreztem addigi életem során, mint akkor. Óriás mennyiségű, kellemesen meleg víz ömlött ki belőlem, hirtelen elmúlt az a nagy feszítés és nyomás, amit egészaddig, hónapok óta éreztem, nagy  élmény volt. Tudtam, hogy nemsokára jön a tolófájás, így megragadtam az alkalmat, eszembe idéztem a felkészítőn tanultakat és teljesn ellazítottam az izmaimat, pihentem. Közben az egész szülés során a legviccesebb jelenet bontakozott ki körülöttem. A szülészorvos, a két szülésznő meg a koraszülött intenzíves orvos beállt a lábaim mellé, ketten-ketten a két oldalamra, felém fordultak és néma csöndben, mozdulatlanul, teljes koncentrációban várták, hogy beinduljanak az események. Átfutott az agyamon, hogy ez biztos nagyon fog fájni, nem emlékeztem már, hogymilyen érzés volt 8 éve, a fiamnál, de arra tippeltem, hogy biztos olyan lesz, mitn eddig a fájások, csak még ennél is jobban fog fájni. Aztán hirtelen megindult az érzés. Az első, amit éreztem, a meglepetés és a megrökönyödés valamilyen arányú egyvelege, mert erre az érzésre, ami hirtelen elkapott, egyáltalán nem számítottam. Nem hasonlított a fájásokra, de semmi másra sem, amit el próbáltam képzelni, igazából leírhatatlan volt. Ez meg mi a fene, szaladt ki a számon, az arcomon valószínűleg valami meglepődésszerű döbbenet látszódhatott egy pillanatra, a testem meg abban a pillanatban úgy döntött, hogy önállósítja magát és hirtelen mozdulattal megpróbálta oldalirányba elhagyni a helyszínt, de a négy ember ugyanabban a pillanatban megragadtak egy-egy végtagot és tiszta erőből odaszögeztek az ágyhoz, eközben a főszülésznő magyarázta, hogy működjek együtt meg lélegezzek, befúj-kifúj. Ránéztem a szülésznőre, úgy döntöttem, ha már itt vagyok, ezt kipróbálom, beszívtam-kifújtam a levegőt. Közben megjött a kakilási inger is, nem olyan erősen, mint szerettem volna, de azért tiszta erőből nyomtam és láttam, hogy a doki meg a másik szülésznő megállít valamit a gátnál és ott babrálnak. Közben jött egy új tolófájás, ez már határozott óriás kakilási inger volt, egyértelműnek tűnt, hogy nyomni kell, mást nem is tudnék csinálni. Erre a szülésznő meg a doki közölte, hogy még ne nyomjak, amit nem volt könnyű megvalósítani, de azért minden erőmmel igyekeztem pár másodpercig visszafogni a nyomást. Úgy éreztem, már ott a feje a babának, vágták a gátat és végre nyomhattam. A következő pillanatban kirepült a baba, úgy kapta el kétkézzel a doki meg a szülésznő, mintha valami profi kosaras lett volna. A baba sírt, a doki modnta, hogy minden remek, ez a baba már akor sírt, amikor még kint sem volt. Rámtették egy pár percre, utána elvitték lemérni és megvizsgálni. A koraszülött intenzíves dokinő mondta, hogy most elviszik, megvizsgálják, de úgy néz ki, hogy jól van, ezért visszahozzák még egy kicsit nekem és csak utána viszik el az inkubátorba.

Olyan gyönyörű volt a kislányom, mikor odatették a karomba egy rózsaszínű takaróba csavarva. Nagyon meghatódtam, hogy a kezembe foghatom és alig tudtam elhinni, hogy most már van egy kislányom is, akinek én lehetek az anyukája. Nagyon boldog voltam, ő meg ott feküdt nyugodtan a karomban, csukott szemekkel, tiszta magzatmázasan.

Tesóm is megcsodálta a kis unokahúgát, utána elvitték a koraszülött intenzívre. Engem a szülésznő előkészített a varráshoz, odatett egy lámpát a dokinak, aki valamiért kiment.Tesóm észrevette, hogy belőlem ömlik a vér, így kirohant a folyosóra és magyarázta a szülésznőknek, hoyg azonnal kerítség elő au orvost és varrjanak össze. Nemsokára komótosan besétált az orvos, kérdezte, hogy kaptam-e vajúdás közben oxitocint, mire mondtam, hogy nem, magamban meg gondoltam, hogy be se jött senki, nem hogy ezt meg azt kaptam volna. Akkor most kapni fog, egyből két adagot az infúzióba. Aztán elhelyezkedett és jött a félórás varrás. Tesóm továbbra is a fejemnél állva fogta a kezem, én közben próbáltam átvészelni a dolgot, ami nem volt könnyű, mivel a doki a két lapátkezével könyékig bent volt és állandóan matatott, ami igen kellenemetlen élményeket okozott. Egyszer csak azt vettem észre, hogy tesóm leguggol, gondoltam, talán elfáradt a sok állásban, de azért furcsáltam a dolgot. Utána megkérdeztem, mondta, hogy majdnem elájult, túl sok volt a vér. Varrás közben csevegő hangon megkérdezte, hogy házasok vagyunk-e a párommal, mire mondtam, hogy nem. Erre ő megkérdezte, hogy nem vagyunk a házasság hívei? Kicsit meglepett, hogy ilyen körülmények között szeretne filozófiai eszmefuttatásokba bocsátkozni, de gondoltam, miért ne, és mondtam, hogy már jegyesek vagyunk, csak még nem jutottunk el az esküvőig. Közben alaposan összevarrt, majd egy utolsó jó tanácsként közölte, hogy egy kicsit sok vért vesztettem, majd igyak sok folyadékot, aztán elhagyta a helyszínt.

Nemsokára levittek a szülészeti osztályra a mentősök egy lifttel, beraktak a PIC-es szobába a többi koraszülött intenzíves anyukához és megkezdődött a három hetes kórházi kalandunk a kislányommal.


Saturday, July 16, 2016

Új test-momentum

Ölel és lüktet, zúg a hajamban a göndör.
Árkok, meredek sziklafalak tágulnak kerevetnek.

Túlcsordul a szív, felesel a szabadság gondolata.
Sok az érzés, bármi gondolat úszik a színen.

Mélyben lüktet a szív és még egy szív vele lüktet.
Élet az életből kel, testben ébred az új test.

Wednesday, January 6, 2016

Jelenetek a hóesésből

G-vel ma kirándultunk. Hűvösvölgyből a Nagy-Hárs-hegyre. Végre hóesés. Ropogó fagy-levelek, fehérlő kő-ösvények, mindefelé a fehérbe öltözött jégerdő, ágakon sorakozó, megfagyott hópelyhekkel.

A Bátori-barlang kerek ablakából füst gomolygott elő, még a tűz illatát is érezni véltük, pedig nehéz elképzelni, hogy valaki a súlyos vasajtó mögött tanyázik a hidegben. Lehet, hogy egy új bibliát fordít, mert a Bátori László féle fordítás már elavultnak tekinthető. Talán a felebaráti szeretetet újra kellene értelmezni, felmérve a hosszútávú következményeket is.

A kilátóból hirtelen elénk tárult a tejfehér erdő-paplan, tompán fehérlő ködbe merülve, távolabb Buda parázsló fényei a sötétedő tájban.

A "fehér" szóra eddig két szinonimát találtam: tejszínű, hófehér (online szinonimaszótár), de szerintem van még a gyöngyház szín, jégfehér, falfehér, tojás-fehér, ködfehér, joghurt-fehér, villám-fehér, galamb-fehér és így tovább.

„A természetet az anyenyelveink által lefektetett irányvonalak mentén elemezzük. A jelenségek világából általunk elkülönített kategóriákat nem azért találjuk ott, mert minden megfigyelőnek a szemébe ötlenek, ellenkezőleg, a világ benyomások kaleidoszkópszerű áradataként van jelen, és elménkre – mégpedig jórészt az elménkben levő nyelv rendszerére – vár a feladat, hogy rendszerezze azt.” /Bejamin Lee Whorf/

Tuesday, December 22, 2015

Jelenetek az egyedüli anyaságból - Osztálykarácsony

G. életében eljött az első iskolai osztálykarácsony. Az osztályfőnök kitalálta, hogy a szülők és gyerekek közösen is vállalhatnak fellépést. A szülők együtt is készültek pár dallal, az osztályfőnök is a gyerekekkel. Előtte való hétvégén G. az apukájánál volt. Felhívtam vasárnap, hogy van. Csak később hívtak vissza, G. lelkesen mesélte, hogy épp bábokat készítenek a karácsonyi előadásra, amit hárman fognak előadni az osztálynak meg a szülőknek. Ki voltam hangosítva. Tényleg? De jó! És mosolygott a hangom. Az apuka bele is szólt, mentegetőzésképpen, hogy hát igen, az a dal, amit G-vel gyakorolgattatok idáig, az osztályfőnök szerint nem illik az iskola profiljába, mert nem komolyzene, így azt kérte, azt ne énekelje G., de mindenképpen ragaszkodik hozzá, hogy szerepeljen, nehogy az legyen, hogy miatta nem. Ezért hát ők most előadnak egy Betlehemet bábjátékkal. Ahha. És tovább mosolygott a hangom G-nek a telefonba.

Felhívtam a tesómat, kértem, jöjjön el az osztálykarácsonyra. Eljött. Megnéztük az előadásokat, hogy a szülők a gyerekeikkel előadnak valami dalt vagy egyéb kis műsort. Megnéztük G-t is, aki Betlehemest bábozott az apukájával és annak barátnőjével, hármasban. Még énekeltek is. Igaz, G. hangja nem hallatszott, csak az apuka és B. hangja. Valaki mondta mellettem, hát a hangját nem az apukájától örökölte az most kiderült. Meg is tapsoltuk őket. Átöleltem G-t, összecsókoltam, hogy milyen ügyes volt. Ragyogott az arca. Valaki odajött, hogy én ezt nem tűrném.

Később tesómnak el kellett mennie. G. és minden gyerek át akart nyújtani a szüleinek egy ajándékot, amit év közben készítettek ajándékba, karácsonyra. Egy jövő évi naptár volt, amibe az ő rajzaik voltak beragasztva minden hónaphoz. G. kérte, hogy addig még ne menjek el, mert jön ez a meglepetés. Az apját is odahúzta, ezzel a barátnője is odajött, aki egy tapodtat sem tágított mellőle. Odébb ültem, erre ők is közelebb húzódtak. Geri lelkesen mutogatta a naptárat, apukája barátnője pedig hangosan kommentálta, dicsérte, közben G. fejét simogatta. Én is megdicsértem, megöleltem G-t, majd eljöttem. G. később, a keddi menetrend szerint, az apjáékkal ment haza.

Pár nappal később az egyik osztálytárs anyukája írt egy e-mailt, hogy a férjével nagyon együtt éreztek velem az osztálykarácsonyon és nem is értik, hogy bírtam így tartani magam, ő biztosan sírva kirohant volna például.

Jelenetek az egyedüli anyaságból - vegyük el a gyerekét, tapossuk ki a belét

G. most kezdte az iskolát. Felvették a Magyar Rádió Gyermekkórusába. Az apuka valamiért eltökélte, hogy az iskolától feles láthatás kell legyen, azaz egy hét itt, egy hét ott. Mondtam, hogy nem, mert nem lenne jó G-nek, otthontalanná válna. Főként így, hogy nem túl jó a viszony sem. Nevelési tanácsadóhoz is jártunk, hátha. Csak nem maradt abba a követelés, hogy de-de, feles láthatás, mert ezt akarom, mindig is ezt akartam és így képzeltem, már G. születésekor. Most hallom először. A tanácsadó sem ment vele semmire, ezért mentem a gyámügyre, hátha elrendezik és nem nekem kell vele kínlódni. Ez volt a nyár eleje, G. elballagott az óvodából.

Gyámügyi tárgyalás, beadványok, kötelező mediálás, kértem, hogy külön vehessünk részt a második és harmadik alkalmon, hogy ne kelljen hallgatnom a sértegetést, vádaskodást, gúnyolódást. Épp az igazságügyi orvosszakértő következett volna, amikor lezárták az ügyet, mert az apuka pert indított, amiben el akarja venni tőlem G-t. Súlyos vádak, pszichés probléma, a gyermek veszélyben van nálam és ehhez hasonlók. A súlyos vádak azért kellenek, mert két évvel ezelőtt volt már egy elhelyezési per, amikor közös megegyezés született, amit a bíróság jóváhagyott és törvényerőre emelt. Azt a megegyezést teljesen az apuka találta ki, aminek minden pontjába beleegyeztem a békesség kedvéért, csak a felügyeleti joghoz ragaszkodtam. Akkor még nem gondolta, hogy az is neki kell. Gyámügyi kivizsgálás, gyermekjólétisek, környezettanulmány, szakvélemény az óvodától, gyermekorvostól, nevelési tanácsadótól, nincs-e G. veszélyben nálam. Nincs. Gyámügy lezárva.

Egy hét múlva újabb környezettanulmány, ez már a bíróságra kell. Milyen hamar reagáltak, még a nyáron kijöttek, nem is szóltak előre, csak becsöngettek. Azt hitték, hogy a gyerektartást akarom megemeltetni, megdöbbentek, amikor hallották, hogy mi a helyzet. Az első tárgyalást november közepére tűzte ki a bírónő. Addig papírok, NAV-igazolás, ügyvédet fogadni, reagálni a felperes beadványára, 7-8 oldal rágalom, alaptalan vádaskodás, hibáztatás. Sehol egy sor, hogy például hálás vagyok az eddigi 8 év kitartó munkájáért, a sok szeretetért és energiáért, amit G. nevelésébe és gyermekkorának boldoggá tételébe tettél. Az viszont benne volt, hogy vegyék el tőle a gyereket és adják nekem, az anyja meg csak kéthetente hétvégén láthassa, igaz az anya ennél jóval többet engedte, hogy nálam legyen G.

Közben rendszeres követelőzés e-mailben, mindenféle apróságban, G-vel kapcsolatban. Ha nem megyek bele, azonnal sértegetés, gúnyolódás, rossz stílusban személyeskedés. A munkahelyemen sokszor napjában több ilyen e-mail. A barátnőjétől is. Letiltás e-mailből, Facebookról, hogy legyen egy kis nyugalom. Azt nem lehet, mert kell egy írásos felület is, ahol információ áramolhat G. ügyeivel kapcsolatban. Az nem elég, hogy ingyen tudunk egymással mobiltelefonon beszélni. Ok. Létrehoztam egy külön e-mail fiókot, csak az apukával való kommunikációra. Akkor abba áramlanak a sértegető, követelőző, kritizáló, gúnyos hangnemű levelek. Ne vegyem magamra, mondja anyám, az ügyvédem és a tanácsadó, akihez azóta járok, mióta elkezdődtek az apuka követelései, alaptalan vádaskodásai, a sértő és megalázó megjegyzések, levelek.

Attól, hogy terápiára jársz, még nem mindenki bolond mondta egy alkalommal az apuka a telefonba. Láthatóan pszichés problémái vannak, hiszen terápiára jár mondta egy másik alkalommal, a beadványában meg az első tárgyaláson a bírónak. Nehogy feladjam, nagyon jó, hogy kapok támogatást meg biztatást ebben a nehéz helyzetben, mondta a gyermekjólétis meg a nevelési tanácsadó.

Súlyosan narcisztikus személyiség mondta az apukáról a pszichológus barátnőm, K. akit 8 éve minden nyáron meghívtam a családom balatoni nyaralójába, G.-nél egy évvel fiatalabb lányával, akit egyedül nevel. A családommal segítettünk neki, amikor a gyereke apja terhesen megverte meg fenyegette, pénzt csalt ki tőle aztán eltűnt. Később kiderült, hogy rendszeresen tájékoztatta G. apukáját a magánéletem alakulásáról a mindent átlátó és megértő pszichológus szerepében tetszelegve, miközben tisztában volt a ténnyel, hogy az apuka és köztem sosem volt igazán jó a viszony, mivel először három hónapos terhesen hagyott ott, utána a szüléskor visszajött, igényt tartva a családra, majd amikor G. 8 hónapos lett, végleg elhagyott minket. A vége felé már K. is sejteni kezdte, hogy az apuka azért faggatózik annyira, mert próbál ellenem felhasználni mindenféle információt, amit csak lehet, így a nyáron bevallotta, hogy éveken át rendszeresen beszélgetett az apukával és általában én vagy az én magánügyeim volt a téma. De hát csak a gyerekéért aggódott - mentegetőzött K. - én mondtam neki, hogy szerintem 80%-ban jó anya vagy. K-val már nem tartom a kapcsolatot. Még egyetemről volt a barátság, közös baráti kör, 20 éves ismeretség.

Eközben többször kértem, hogy az apuka barátnője, B. ne írjon az e-mail fiókomba, mivel kizárólag az apukával szeretném tartani a kapcsolatot G. ügyeiben, aki az apukával közös gyermekünk. Elég nekem egy sértegető, lekezelő stílusú ember közeli ismeretsége, persze ezt csak magamban gondoltam. B-t nem zavarta ez a kérés, továbbra is írt, az apuka meg számtalan alkalommal a tudomásomra hozta, hogy ruha és cuccok pakolása ügyében a barátnőjéhez kell fordulnom, mert náluk B. foglalkozik ezekkel. Végül nem reagáltam többet B. e-mailjeire, aki rendületlenül küldte azokat, bár én csak az apukával levelezem, mióta udvariasan megkértem, hogy ne írjon többet. Mostanában már csak kedden és kéthetente pénteken nyitom meg ezt az e-mail fiókot és ahányszor sértő és negatív hangnemű leveleket találok benne, megkérem, hogy mellőzze ezt a stílust, mivel zavarja  a nyugalmunkat, valamint, hogy továbbítom a megfelelő szakemberek és a családom, barátaim részére, hátha ez visszafogja valamennyire. Némileg be is vált, most jobban odafigyel a stílusára és ritkábbak a megjegyzések személyem különböző többleteivel, hiányosságaival vagy negatív tulajdonságaival kapcsolatban. Azért továbbra is rendszeresen előfordul, hogy nem tudja magában tartani az engem méltató különféle kommentárjait, majd közli, hogy én sértegetem őt, a viselkedésemmel meg egyáltalán.

Beadtuk az ellenkeresetet, elutasítjuk az apuka vádjait, valótlan állításait. Mellesleg kérjük, emeljék meg a gyerektartást a korábbi mértékűre legalább, amit két éve csökkentett le 30.000 Ft-ra, a közös megegyezés során. Akkoriban vettek ki egy házrészt albérletnek a 12.kerületben B-vel, mondván, hogy olcsó volt, meg azért, mert közelebb akartak kerülni G. óvodájához. B-nek is van egy 15 éves lánya, aki gimnáziumba jár egy heggyel arrébb. Ő 40.000 Ft-ot kap a lánya után gyerektartásként. Az első tárgyaláson bevallotta, hogy kettejük bevétele 6-700 000 Ft havonta átlagban, de négyükre sok a kiadás és kocsit is fenn kell tartaniuk. Én bevallottam a közalkalmazotti fizetésemet, meg a családi pótlékot, valamint a gyerektartást. Bevallom, én is szeretnék kocsit fenntartani.

Az első tárgyaláson az apuka, aki innentől igazából már felperes, előadhatta részletekbe menően a vádjait, panaszait, melyek végeláthatatlannak bizonyultak. A bíró szigorúan tollba mondta a felperes megjegyzéseit, sérelmeit, súlyos vádjait, aminek előadása két és fél órát vett igénybe. Utána felperes úgy érezte, hogy nagyjából mindent elmondott. Nem is maradt idő további teendőkre, a bíró kitűzte a következő tárgyalás időpontját, február végére. Az ügyvédem figyelmeztetett, hogy a felperes és a barátnője valószínűleg provokálni fognak, figyeljek oda. Gondoltam, majd megkérdezem, mire gondol, de felperesék megelőztek.

A pénteki napon tartott tárgyalás utáni hétfőn szülői értekezletre mentem az iskolába. Gondoltam, hogy a felperes is el fog jönni, ezért majd a barátnőjére bízza G-t. A szülői értekezlet 5-kor kezdődött, a gyerekekért 4-kor szoktak jönni a felperesék, így gondoltam, nem lesz gond, addigra biztos elmennek, mire én megérkezem. Nem így történt. Amikor megérkeztem, akkor lépett ki G. a folyosóra, nyomában B-vel. G. megörült, hogy lát, odajött, vidáman köszönt, én is megörültem neki, keddenként csak reggel szoktunk találkozni. Pár szót váltottunk G-vel, mikor B. erős hangon közbevágott és elkezdett G-hez beszélni, aki rögtön reagált az erőteljes szavakra. Felálltam guggolásból és felháborodva megkértem B-t, hogy ne vágjon a szavunkba, ha a gyerekemmel beszélek. Felemelte a hangját, hogy ő nem vágott meg most ő van G-vel és mit képzelek, utána gúnyolódott, megjegyzéseket tett, meg hogy mit csinálom itt a botrányt, ráadásul a gyerek előtt. Nagyon felhúztam magam, hogy mit képzel, milyen hangnemet enged meg magának velem szemben a saját gyerekem előtt, de ő csak folytatta lekezelő, gúnyos hangnemben, hogy állítsd le magad, állítsd le magad, és itt a nevemet ismételte, ami egyben a saját neve is, mivel ugyanúgy hívnak minket. Eközben többször a szemembe nevetett. Egy ponton G-nek nyújtottam a kulacsát, hogy  igyon, mire B. beállt közém és a gyerekem közé. Automatikusan félretoltam közülünk, mire azt kiabálta: ellöktél, ellöktél, utána elém állt és ezt monda, na, rúgjál belém, nem akarsz belém rúgni és közben megint a szemembe nevetett. Erre azt mondtam neki, felháborító, ahogy viselkedik és nem tudom, hogy képesek erre. Azt kívántam neki, hogy valaki velük is csinálja végig, amit ők tesznek velem.

Az ügyvédem szerint nem vártak sokat a provokálással. Mondta, hogy a következő tárgyaláson majd előhozzák az ügyet és még tanúkat is hoznak, hogy lám, megint agresszív voltam, itt a bizonyíték.






Tektonika

Csöndben reng az lélek,
bent titkos ritmus éled.
Közben az angyalok
arca csak ragyog.
Minden sejt fala remeg,
ébredjetek, ébredjetek! :)