„Az írónak azt a célt kell maga elé tűznie, hogy erkölcsileg megjavítsa a maga korát, máskülönben csak hiú mulattatója az embereknek.”
/Honoré de Balzac/

Friday, March 31, 2017

Mese a gyermekét egyedül nevelő főnixmadárról...

Mese a gyermekét egyedül nevelő főnixmadárról, akitől a hajdan volt hőse és annak újdonrégi élettársa évek óta folyó bírósági perben próbálja elvenni a kicsi fiókáját

Az alábbi történet szereplői kitalált személyek. Mindennemű egyezésük a valósággal, csupán a véletlen műve. Vagy a csillagok fura állása ismét kibabrált velünk.

Két éve zajlik a per, amiben a főnix gyermekének apja és annak élettársa próbálják elvenni a fiókát az édesanyjától, aki kilencedik éve neveli őt egyedül - elszakítani imádott kishúgától és kiragadni az otthonából. Nem válogatnak az eszközökben, széles a repertoár.

Terítéken a zsarolás, fenyegetőzés, zaklatás, gúnyt űzés, provokálás, rágalmazás, az ismerősök és barátok manipulálása.

A kis fióka apja és az élettársa tehetséges színészek. Egy színtársulatban ismerkedtek meg, még fiatalon, de arra, hogy ők igazán egymásnak lettek teremtve, csupán jóval később ébredtek rá, igen romantikus körülmények között, miközben a pár hónapos fiók és szülei együtt próbálgatták szegett szárnyaikat. Az édesanya főnixként ébredt éppen újra hamvaiból, miután a terhességet a harmadik hónaptól, teljesen magára maradva kellett végigcsinálnia, az édesapa kámforrá válásának okán.

Kámforából éppen csak újra szárnyát bontogató apává készült vedleni, amikor megjelent a színpadon, glóriafényben, a régi ismerős, a színésztárs és hű barát, hogy önnön testével támassza meg a bontakozásában botladozó, büszke férfit. A hős apából nemsokára ismét családját elhagyó, új kapcsolatot építő, 41 éves herceggé lett, ama fehér lovon vágtázva szerteszét, miközben a másodszor is elhagyott család új otthon keresésébe fogott, a verbális világegyetem vad óceánját felkorbácsoló szeleket befogva tépázott vitorlájába.

Kedves kis otthonra leltek: hegyvidék, fák jótékony árnyéka, mégis közel a város lüktető szívének zakatolása. Nemsokára sosemvolt fehérlovas hercegünk összeköltözött neki elrendelt párjával, majd maguk is betelepedtek a kicsike otthonvidék dombos oldalába, közel a főnixcsalád fészkéhez, ahol azok összebújva melegedtek. Az elhagyott pici fióka, és a törött szárnyú főnix, aki szárnyait kitárva szorosan ölelte gyermekét, akiért hajlandó volt a haragos tengereken, magányos szirteken is átvergődni, nem nézve se jobbra, se balra többé, ügyet sem vetve a pusztasággá lett hivatás-szigetek, jólét zátonyok egyre távolabbról derengő fényeire. Egyenesen a napba nézett, előre és felfelé, és ment, menetelt, repült, és rohant, minden erszényében a fiókájával, szembe az akaszkodó szelekkel. És szárnyalltak együtt, és táncoltak és énekeltek együtt, a főnix és a fióka. Szünet nélkül, megalkuvás nélkül.

Hercegünk nemsokára kopogtatott, nagy ólombakancsával nagyot dobbantott a puha kis fészket védő odú bejáratánál, és büszke atyai harsogása betöltötte a teret. Ő eljött a gyerekéért, az ő fiókjáért, aki neki jár, mostmár jár, mert eleget nem volt, és most már kell.

Akit ő annyira várt, és ezt mindenki tudja is róla, az összes buddhisták és nembuddhisták, és mindenki is látta ezt. Csak a főnix nem látta, és nem hallotta ennek hírét sem, miközben önnön testében dédelgette fiókáját a kutatóintézetben, napi 10 órát dolgozva, Marie Curie ösztöndíjasan, a távoli Franciahonban, ahová már nem hallatszott el a várakozó apa hangja, egyszer sem és sokszor sem, sem a segítő és törődő foglalkozása a kicsi, egy testben élő családdal. Helyette a főnix, ott, messze, a távoli országban lelt segítő barátokra, a sok nyelven beszélő buddhista és nembuddhista hősökre, akik mind nemhallották az otthon bőszen várakozó családjahagyó apa hősi hangjait.

"De most már az lesz innentől, amit én akarok!"-törte szét a puha csöndet a kis család fölött rezgő levegő, ami egyre jobban fodrozódott a fotel fölött. A fotelban pedig összebújva, egymást ölelve tartva, bújt meg a kisfiók és a főnix, riadtan és félve, hogy most ki védi meg őket, ki védi meg anyát ettől a dörgő, morgó apaistenségtől, aki anyára fúj és süvölt, aki a kis fióknak a meleget és az életet adja, és a tejet adja, és a világot adja kedvesen, és énekelve és táncolva, és minden ijesztő dologtól megvédve őt.

És a herceg, a kékszakállú lovag, elvitte sokszor a pici fiókát, kitépve a főnix anyai öléből, a szívével együtt. Aztán visszahozta, aztán megint elvitte és megint visszahozta, egészen addig és azóta is, amíg a főnix szíve el nem vérzett százszor és ezerszer, és még sok ezerszer. És sírt és sírt, és várta a fiókát mindig vissza, várta vissza a szívét, a lelkét, minden belsőségét, amit a fiókkal együtt elvitt a fehér lovas apaherceg, aki a nagy hős volt és egyre nagyobb és csodásabb.

Ő volt az, a növekvő világ minden vidámparkja és mutatványosa, majálisa és generálisa, és ott volt mindig mellette a mézeskalács és tortaárus, a kenyérsütő és régi színésztárs, a szoros barátnő, akit aztán  nevelőanyának kellett hívni, mert ő az volt. Talán a régi, az igazi szülőanya, már nem is él, azért kell a nevelő. Él vagy nem él, de mindegy  is, most nincs itt, és ne is emlékezzünk rá, mert itt a karnevál, kicsi fiók. És még van testvér is, bár már nagy, és saját, külön dolgokkal foglalkozik, de azért gondolhatja úgy, hogy cuki ez a kis fiók, akire az ő anyja most minden energiáját helyette fordítja.

Aztán eljött az óvoda, a pici fióknak sok pici társa lett, pörögtek-forogtak vidáman voltak a porban, játszottak, nevettek, énekeltek, egyre formásabb fiókákká cseperedtek. És jött az apaisten és most már nagyon jött, és követelt, hogy neki  még több kell, és még több, és ha nem több, akkor nincs ám étel és nincsen ruha, és nincs sok pengő érme, amit ezekre lehetne cserélni. Majd akkor, ha neki a jog meg az ügyvédek leírják pergamenre, és pecsételik, hogy ami jár az jár, és a mégtöbb is jár.

És akkor elment az anyafőnix a bíróságra, hogy kérje azt a pergament, ami az apaistennek kell, mert anélkül nem adja a pengő kajaérméket, csak a fiókát viszi el, a kedveset, az anyafőnix szívét és lelkét magával hordozót, aki a kis hátizsákjában viszi a szívet mindenhova, és akire mindig úgy kell várni, fájdalmasan, vágyakozva, hogy visszatérjen.

És kezdődött a nyomás gyakorlás, a gúnyoros magalázás, a pellengérre állítás, és a szoros színészpáros mindenhol fellépett, a színpadokon, az óvodában, a buddhista és nembuddhista barátok összejövetelein. Ők voltak a Szülők, a Család, akik Jól Csinálják, a főnix meg a szánalmas, a megvetendő, a sajnálnivaló, a szaranya, a hibás, aki csak épp hogy ott van, valahol a háttérben, néha belelóg a fényképbe, de nem kell, inkább menjen el, mert nem kell ide, ide nem fér, mert itt a Család, amibe ő nem tartozik bele, csak a kis fiókája és a szoros párt alkotó, régi színészbarát herceg és neki teremtett hercegnője.

És mindenki láthatja, hogy a főnix, az nem vesz részt és nem veszi fel a harcot és elbukik, mert törött a szárnya és ezért el kell taposni, mert hogy mer megjelenni itt, ahol az apaisten az uralkodó egyedül, és pláne a nevelőanyaistennő. Hogy mer, még van pofája, ráadásul helyes pofája és karcsú, sportos alakja, és még fiatal is, meg ír és gondolkodik, meg közös gyereke is van, hogy mer az ilyen megjelenni és betolakodni a szoros Családba, ami már az övék, és csak az övék. És jó, hogy a fiókát megszülte, meg szoptatta, meg melengette, amikor még nem volt tolla, és nem tudott még magától enni, de már nem kell, már kész van, most jön az Igazi, a Színészcsalád, a Szoros.

A főnix nem bírta sokáig nézni, hogy a kicsi fiók őrlődik a számára legnagyobb jó birtoklói, az apa és anyadrágaság között feszülő, bármikorelpattanó húrok kies erdeiben botladozva, ezért megegyezett a fehérlovász herceggel, odaadott mindent, amit az követelt, csak a kicsi fiókot nem, azt nem tudta odaadni, mert  az ő maga volt, nem is tehette volna, mert akkor nem  születik többé újjá a hamvakból, a tűzben. Ezért mindjárt az első tárgyaláson meglett a pergamen, amire a fehérló fia várt, sőt, még több is, mert a főnix, hogy biztos legyen a béke, odaadott még egy napot is plusszban, még a pergamenre ráadásnak, amitől valóban beállt a hajszálakon lengedező béke, egészen az iskoláig.

És akkor, az iskolakezdés előtti nyáron, jött a Bíróság, a Per, a Nagy Rossz időszaka, eljött a Sötét kor, az Armageddon és minden, ami vele jár, mert akkor már kellett a fél gyerek, sőt, kelett az egész, aki még fióka, de már nem pici, tehát a szülő főnixanyára végképp nincsen semmi szükség.

És kiderült hirtelen, miként az apaisten a bíróságon előadta, hogy a főnix bolond és személyiségzavart, sőt veszélyes a kis fiókájára, és hirtelen az is kiderült, az előadás szerint, hogy mindig is az volt, csak az apaisten eddig elnézte ezt neki, csupa nagylelkűségből és nagyszerűségből. De többé nem nézi el, mert a főnix már nem fogad szót, nem csinálja, amit mondanak neki, hanem nem megy bele, és azt ismételgeti hangosan, úgy, hogy mások is hallják, hogy ez nem a fiókája érdeke. Ellenáll, akár egy kamaszodó madár, aki kezd rájönni, hogy szabad, és van akarata, és van létjoga, és ő a Szülő, a Család és nem csak az apaisten és pláne nem az eleve elrendeltje.

Ezekre abból jött rá, hogy közben ő is idősebb lett, egyre többet tapasztalt, és abból, hogy már nagyon fájt a szárnya, amiért a fehérlovas színésztársak folyton taposták, hiszen már amúgy is törött volt. Ezért a főnix elment egy tudós, sokat látott bölcshöz, akinek elmondta, hogy fáj, ahogyan tapossák a törött szárnyát, és fáj, ahogyan el akarják venni az ő pici fiókáját, és fáj, ahogyan folyton bántják és sértegetik, és hazug rágalmakat terjesztenek róla. De legjobban fáj, hogy mindez a feszültség az ő kicsi fiókáját  bántja, és megsérti a puha tollpihék vékony páncélzatát. Erre a pszichológus elárulta, hogy nem baj, mert vannak ilyenek, akik nem veszik figyelembe a másikat és még a fiókájukat sem, mert szemét alakok, és van, hogy nem is azért - de ez a ritkább - hanem mert nem is képesek rá, és az ilyeneknél még a törött szárnyú főnix is sokkal erősebb. És az ilyenek azok, akiknek szükségük lenne segítségre, de sajnos ezt nem ismerik fel vagy nem akarnak ezzel szembenézni.

És nemsokára többé már nem fájt a szárny, még a törés is összeforrt, és a főnix ismét újjá született, századszor és ezredszer, a Sötét Korban is, és ismét kitárta a szárnyait, és azóta is áll a fiókája mellett, védelmezi minden rossztól, bármi vihar támad, bármi szoros színészpáros jelenik meg a porondon, bármilyen előadás is kerekedik a nagy igyekezetben a fehérlovas társaságban.

Közben, az évek során, a főnixnek erős párja támadt, régi barátból, aki már a fiókája születése előtt is mellette volt. Újabb kicsi fiókája született. A két fióka rajongva szereti egymást és immáron mindkettejük feje fölött megy tovább a zsarolás, fenyegetés, rágalmazás, sértegetés, az otthonfészek békéjének feldúlása, és a többi, mert a színészpáros megígérte a főnixnek, hogy addig itt nem lesz visszavonás és nemperelés, amíg az nem lesz, amit ők akarnak, hiába a kicsi család, pici testvérbaba, hiába az ő kicsi lelkük könnyen szakadó, finom szövete.


1 comment:

  1. Szomorú dolog. Lehetne együtt örülni az élet adta csodának, egy egészséges, életvidám kisfiúnak, aki szülei életének folytatása. Lehetne becsülni és tisztelni az anyában azt, aki hordozza, neveli, eteti, gondozza, aggódik, rámosolyog, megöleli, ő a választott arra, hogy a kicsi életében a legjelentősebb személy legyen. A férfi dolga, hogy óvja, védelmezze mindkettejüket, hogy minden baj kerülje őket. Ezáltal példaképpé válhasson arra az időre, mikor majd a kicsi is egyszer családapa lesz.

    ReplyDelete