„Az írónak azt a célt kell maga elé tűznie, hogy erkölcsileg megjavítsa a maga korát, máskülönben csak hiú mulattatója az embereknek.”
/Honoré de Balzac/

Tuesday, February 28, 2012

Tél - tavasz - tél

Tavaszodik. Az iroda ablakán kinézve látom a napsütötte háztetőket, a füstölgő kéményeket és távolabb a kopár dombtetőket. Hűvös levegő áramlik be a bukóra állított ablak résein. Orrom csillói kiszűrik a benzin és az égéstermékek szagát, a kavargó porszemeket. Élvezem a frissnek ható levegőfoszlányok játékos érintését a bőrömön. Ülök a gép előtt és táblázatokat meg dokumentumokat készítek, meresztgetem a szemem, dörzsölöm, és néha eszembe jut, hogy biztos vizet kellene inni, minél többet, annál jobb.  De ezt inkább T. gondolja így, ő mindig pánikszerűen gondol valamit mindenféle dologról, ami nélkül az embernek igen kevés esélye van a túlélésre. A nagyváros tavasza. Madárhangok, autózúgás, kattintás, fúrás-dörömbölés, csattogó-nevető fémes hangok, kutyaugatás, morajló gépek, mindenféle huzalok, villanyoszlopok, utcatáblák, füstoszlopok. Végtelenül kavarog az élet - a gyerek nő - nagyapám, nagyanyám összemegy - a körúton sétálnak az újraéledő napsütésben. A tél halott, most ébrednek a medvék, a gyerekek kirajzanak az utcákra meleg barlangjaikból. Ricsaj - sár - beton - rügyező bokrok - tömött buszmegállók - színes, villogó házfalak, vakító ablaküvegek -  képek messzi tájakról, a Himalayaról, Equadorról - koszos metrókocsik, valami fehér anyag a sínek között. Megint tavaszodik, mint legutóbb és a szívek felvidámodnak...

Most megint hull a hó, egész nap esik, gyönyörű szép. A hóhullásban beálló csöndben, agyamban felzúg Bach G-moll vagy C-dúr fúgája. Furcsa, hogy még a nagyvárosban is hallani lehet ezt a csendet. Weöres Sándor Nől a dér, álom jár című versét szavalom reggel a gyereknek, ahogy megyünk a bölcsibe a nyugodt hóhullásban. Csendben ballag mellettem és hallgatja a verset, mintha zenére figyelne. "Ez a vége?"- kérdezi, mikor az utolsó sor is elhallgat a kora reggeli utcán. Elmúlt már a Karácsony, ez a vers mégis elragadja a lelkemet és széttépi egy pillanatra, ahogy meglátom a habos függönyöket az elhalványuló világon. Beszélgetünk, utána megint hallgatunk. Ömlik a fehér orgonaszó a budai tájra. Kegyelmi állapot. Megpihenhetünk.

Most nagyon sűrűn hull a hó. Ma mászni megyek, terembe, de nemsokára lesz négy nap, amikor végre kimegyünk a sziklára. Mediterrán területre, napot enni-inni. Féktelenül szűköl bennünk a vágy, hogy végre kivessük magunkat a napsütésbe, élő-lélegző köveket tapinthassunk, kövér leveleket söpörhessünk félre az utunkból, amelyek duzzadnak a fotoszintézis nagy iramától, üde-kék alpesi gőtéket csodálhassunk, amint testüket fűtik a sárga-vörös napfolyamban. Persze örülhetünk majd, ha nem kell fázni, csak vad képzeletünk csapong a nyári hőség távoli emlékei között. Azért gyönyörű ez a havazás. A pár nap tavasz miatt mindenki kitette a szívét az ablakba melegedni, most visszarántja fázva és dühödten, amint a tél vigyorgó jégfoga mohón utánakap.  Csokit eszünk és várjuk a márciust. Tizennyolcan megyünk a hegyekbe, lehet, hogy Zs. is csatlakozik. Ő csak akkor jön, ha biztosan jó meleg lesz. Szél kavarja a havat. Egy meteorológus barátunk is jön ma mászni, aki korábban figyelmeztetett minket erre a hideg frontra. Az irodából figyelem a téglaházak szürkés-vörös falát a kémény füstjén át, a dombok nem látszanak a ködben.