Macskák

Jelenteket a szorongásról

Most félek. Félek, hogy a gyerekem apja nem normális és nem beszámítható. Félek, hogy nem kiszámítható. Félek, mert a gyerek apja zsarol. A tartásdíjjal. Azt mondta, hogy ez az egyetlen eszköze. Mert mondtam neki, hogy hat nap az már sok, hogy a gyerekem nélkül töltsem, legyen csak öt nap kéthetente. Végülis nálam van az otthona. Meg végülis ő hagyott ott három hónapos terhesen, és ő volt az, aki felénk se nézett, és annyit sem kérdezett meg, hogy hogy vagyunk, az egész terhesség alatt, miközben én napi 10 órát dolgoztam Párizsban, egy kutatóintézetben. Félek, mert hazudik. Félek, hogy majd a bíróságon is hazudni fog. A barátaim azt mondják, hogy ne féljek, mert nem tud mit csinálni. Azt mondja, hogy ő nem fizetni akar, hanem nevelni akarja a gyerekét. Akkor talán nem kellett volna otthagynia. Félek, mert nem értem, hogy mit akar elérni. Mondtam neki, hogy jogilag havi 4 nap járna a mostani 10 helyett. Azt mondja, nem a tíz nap a lényeg. Meg hogy nem a 4. Hanem mi a lényeg. Kérdeztem, adja-e újra a tartásdíjat, a régit, mert kellene ágy, meg kellene felnevelni a gyereket. Azt mondja, hogy nem adja, mert nála is van szobája a gyereknek, meg hogy ő nevelni akar. Meg hogy a barátnője is egyetért. A barátnője egyet ért szerintem, azt, hogy egyetérteni könnyebb, meg akkor erős a kapcsolat és akkor neki legalább lesz, aki majd ott van a gyerekével, és felneveli, mert azelőtt ő is egyedülálló anyuka volt. Most nem kell annak lennie, de ezért, hogy neki ne kelljen, nekem kell. De az nem baj, mert a gyerek apja úgyis mondta, hogy őt nem érdekli az én családom, meg az én barátaim, meg hogy én mit panaszkodom nekik. Az egyik barátom meg mondta, hogy most felhúzta magát, mert nem volt elég ennek a fickónak, ami már eddig is történt. Meg hogy megint mit akar ezzel. Aztán mondta, hogy ne aggódjak, mert mellettem állnak. Azért én tovább félek, mert nem tudom, mi lesz. Nem értem, hogy mi a cél pontosan. Tovább félek, mert nem értem. Mert már megszoktam, hogy félek. Mert a félelem, az egyfajta időtöltés. Olcsó, nem helyigényes, egyedül is lehet vagy akár társaságban. Munkahelyen is lehet, fáradtan, miután hajnalban leadtam a gyereket a bölcsibe. Munka után is lehet, amikor rohanok érte a bölcsibe, hogy még éppen odaérjek a zárás előtt. A gyerekkel játszás közben is lehet, amikor a gyerek örül, hogy vele játszom, de közben érzi, hogy "anya nyugtalan = én - anya gyereke - nyugtalan vagyok". Anya miért nyugtalan? Gondolja esetleg. De inkább nyűgös lesz meg fáradt. Meg vidám, meg boldog, amikor végre megszokja, hogy megint otthon van és nem apánál. Amikor végre megszokná, akkor már megint apánál van, aztán megint otthon. Aztán nem szorongunk, mert egy időre abbahagyom a félelemben időzni dolgot, és meditálok, vagy a gyereknek örülök, vagy odafigyelve mosogatok és főzök, vagy koncentrálok a munkára. Arra kell rendesen. Aztán megint szorongok, mert az agyamban futószalagon követik egymást a nyugtalanító kérdések és gondolatok. Aztán a bizalom is felbukkan. A létben. Hogy minden a lehető legjobban fog történni. Hogy mindig úgy történik, bár néha csak utólag derül ki. Aztán, hogy mi van, ha mégse. Mi van, ha csak úgy történik a minden. Lehető legjobb nélkül. Aztán hogy akkor is jó lesz a gyereknek, mert azért az valószínűsíthető, hogy ott is jó dolga van. Csak az a baj, hogy az is valószínűsíthető volt, hogy nem leszek egyedülálló anya. Hogy az, hogy azt mondta, amikor a terhesség kiderült, hogy vállalja, legyünk egy család, az azt jelenti, hogy akkor családban neveljük majd a gyereket, amíg az felnő. Meg hogy az, hogy azt mondja, akkor ennyi tartásdíjjal ő támogatja a gyerekét, az azt jelenti, hogy amíg az felnő. De egyik valószínűsített dolog sem jött be. Akkor ez vajon bejön? Úgy is nézhetném a dolgot, hogy az ő szemszögéből az egész biztosan érthető. Hogy úgy érzi, így helyes cselekednie. Hogy nem veszi figyelembe az én érdekeimet. Vagy a családomét. Vagy azt, hogy a gyereke anyjának nem kellene őmiatta szorongania, mert az nem tesz jót a gyerekének. Nem veszi figyelembe, mert talán nem látja ezt át. Vagy mert tényleg nem érdekli, de közben úgy érzi, hogy ez lesz a jó megoldás. Amit ő elgondol. Hogy per.