Klimt

Agy-rém

Vérző vájatok az izomban - sikolyhalmazok - magányos véres kövek - fotelban idős hölgy kötöget - komoly lábakon az idő inog - véres falakban patkány szuszog - tolakodik a nyomorult tömeg - véres kötegekben rázkódik az ideg - kifent karddal a szomszédok állnak - nem hisznek egymásnak, sem a józanságnak. Véres csókokat vált az ellenkező nem - ki áll be a sorba, ha én sem. Metróban mozgó lépcsőkön véres bőr tapad, gólyalábakon álló hajfesték ragadó tömege az orromba váj. Mocskos bűzben nyomakodok napra nap - színre szín - arcra arc - pusztulnak az idegsejtjeim, az IQ-teszteken érleltek - sikoltok, ordítok, hányok, egyre-másra csak kiabálok - honnan hova tartok - mindenfelé a szürke arcok - metróba le, metróra át, metróból ki, buszra fel, busszal el - ínra ín feszül, keresztre megváltó - nincsen kapaszkodó, mikor elromlik a váltó - komoly nyomorban nevetnek a gépek, ultrahangon sírnak a bolondok és a denevérek - nem ülök le, mert mocskos a székhuzat - nincs elég szabadság, mikor tágulna az élet. Nevelem a gyerekem, a véres utcákon járunk - nyáron szandált kell vennünk, télen meg kabátot - hajléktalanok hevernek a véres padokon, kínlódva örülnek a napon a vérpadon - egerek hegedülnek hatalmas zsákokban - téglák omolnak a hallójáratokban. Kapaszkodom magamba, sodor a tömeg, sikoltozik sok kicsi gyerek, nyomom a pedált, fénymásolok, utcát söprök, törvényt hozok, teát öntök, kérvényt töltök, kivonatolok - rozsdás, véres síneken zakatolok. Élvezem az életem, csak néha megkérdőjelezem, a hajamat néha vágom, ami fáj azt kikiabálom. Ami fáj azt elhallgatom, beszorítom, kiordítom, ledarálom, kiokádom, magamat is lereszelem, az idegrendszeremet elszigetelem - már sokkal kevesebbet sírok, egyre csak gyűlnek a nyomorult papírok, pusztulnak a kies ganglionok, faragatlanok a ceruzacsonkok, a vérereimet kitárom, kitágítom minden határom - a nyelveket összekeverem - vér zúgatta szegény idegrendszerem titkos párja - hol van az ellaposodó útvesztők hazája? Kenyeret eszegetek, húgyszagú kereveten elheverek az ijedt hóhullásban. Néma várakon én vagyok a védő - a sohasem cselekvő, a mindig csak szemlélő. Tóban tükröződő véres erdő vagyok, rettenetes fagy van, de úgy unom a Napot. Továbbélek az emlékezetemben, e-maileket írok a fűtött téglarengetegben. Fotókat csinálok - sokat - mindenképpen - megkeresem magam minden csoportképen. Tükrök terein, sáros jégen, véres leveleken járok, gesztenyefák sírnak, szemét néz, megint kiabálok - minden kéz és minden út nyúlik a véres égbe, mindig felfelé nézek, a háztetőkön át a kékes térbe, hogy azt érezzem, kijutottam végre.