A Kalugából Moszkvába tartó busz egyszer csak megállt, leszállt egy csapat orosz meg egy német srác. Kiderült, hogy tandemugráshoz készülődnek, aminek hallatán hirtelen heves vágy fogott el, hogy csatlakozzam hozzájuk és végre félelemnélkülivé válhassak. Találtak még helyet a kisbuszban, ami az ugrás után Moszkvába volt hivatott szállítani minket, így velük tarthattam. A tandemugrás menete szerint kitöltettek velünk mindenféle papírokat, több oldalnyi ciril betűs szöveg, amiből egy szót sem értettem, s ezzel a német srác, Michael is hasonlóan állt. Végül egy Amerikában élő, orosz lány szánt meg minket a csapatból és segített a kitöltésben, amiért erős hálát éreztünk, főként miután kiderült, hogy a nyomtatványokat csak ciril betűkkel kitöltve fogadják el. Ezután egy kis helyiségben kezeslábast kellett a ruhánkra húznunk, amit egy néni választott ki számunkra, miután alaposan végigmért a szakértő arckifejezésével. Az övet le kellett vennünk, a táskákat és egyéb ingóságainkat kicsi széfekbe raktuk. Már csak az volt a dolgunk, hogy várakozzunk, amíg a hangos bemondó el nem harsogja a nevünket egy orosz instruktor nevének kíséretében. Legalább félórát vártam, közben a csapat más tagjai egyre másra szállingóztak kifelé, a kicsi repülőgépek irányába. Végre az én nevem is elhangzott, véletlenül pont együtt Michaelével, így egy gépre kerültünk vele és az amerikai-orosz lánnyal. Az instruktorom, egy szálas orosz férfi, belebújtatott mindenféle hevederekbe, majd vidáman magyarázni kezdte, hogy mit kell tennem, amikor ő különböző vezényszavakat kiált majd az ugrás alatt. Mondanom sem kell, hogy mindezt oroszul tette, míg én bizonytalanul fürkésztem az arcát, hátha leolvasok róla legalább némi együttérzést a külföldiek iránt. Egy kis idő elteltével gyanítani kezdte, hogy a páratlan értékű magok nem hullanak termékeny talajba, így áttért a süketnéma jelbeszédre, végül, mikor ez sem tűnt túl hatékonynak, párszavas angol szókincsét latba vetve tudtomra adta, hogy 4 vezényszó lesz. Az ujjával mutatta, hogy hányadik magyarázatánál tart, majd kezeit ide-oda lóbálva demonstrálta, hogy mikor milyen pozíciót kell majd felvennem. A biztonság kedvéért még tagoltan elismételt egy igen hosszú orosz kifejezést azzal, hogy jól jegyezzem meg, mert ez lesz az első instrukció. Kicsit aggódni kezdtem, de aztán elhessegettem azzal, hogy majd úgyis lesz valahogy, és elindultam marcona instruktorom után a reptérre, aki útközben felkapott egy méretes hátizsákot, amiben a paplanernyő lapult. Egy kis gép felé vettük utunkat, három páros szállt be, Michaelék, az amerikai-orosz lány az instruktorával, mi, és még kilenc-tíz orosz férfi, akik különböző akrobata mutatványokat készültek végrehajtani a magas égben összekapaszkodva. A gépben ennyien csak úgy fértünk el, hogy a két üléssor között, a gép padlóján is ültek az ugrók egymás lábaiba kapaszkodva.
Amíg a gép egyre feljebb kúszott a tágas égen, orosz felebarátaink a körmüket piszkálták vagy csak biztatóan néztek ránk, beavatatlanokra, aminek hatására igyekeztem nagyon magabiztosnak és derűsnek tűnni megnyugtatásukra. Közben befelé figyeltem és igyekeztem megállípítani, hogy a félelem jeges marka vajon torkomra fagyasztja-e a minduntalan kibukni készülő nevetést, de csak némi izgalmat és sok, mélyről jövő örömet fedeztem fel, hogy végre itt vagyok, és nemsokára kivethetem magam a semmibe, amiről soha nem tudtam biztosan, hogy képes lennék-e rá önszántamból.
Nemsokára elértük a 4000 m magasságot, a pilóta jelt adott, mire az amerikai-orosz lány és instruktora felállt, hogy a gép végében tátongó lyukhoz araszoljanak, immár szorosan egymáshoz rögzítve. Még előbb sorsot húztunk, hogy melyikünk ugorjon elsőnek, titkon mindketten abban reménykedtünk, hogy ez a valaki én leszek majd, de nem így alakult. A lány felvette a kiinduló íj pozitúrát, testét hátra feszítette, lábait térdben hátra hajlította és az instruktor lábai közé emelte, majd hirtelen kihullottak a semmibe. Mi is fölálltunk, odatipegtünk a hátsó kijárathoz. A lány után néztem, aki épp instruktora fölé pördült 360 fokos fordulatot véve a levegőben, arcán az iszonyat vonzó kifejezésével. Kissé megilletődötten vártam, hoyg sorsom beteljesedjék, de nem volt időm hosszas filozófiai eszmefuttatásokra, mert pár másodperc elteltével hallottam instruktorom kedélyes parancsszavát, amiből arra következtettem, hogy most nekem is fel kell vennem az előzőleg betanult ij alakzatot, és már ugrottunk is...
Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha minden sejtem egyszerre próbálna százfelé szakadni, minden izmom remegett, a belsőmben valami iszonyat-szerű élmény tépett, szorongott. Másodpercek alatt beálltunk zuhanó módba, alul hasaltam én a levegő hideg tengerében, hátamon instruktorom széttárt végtagokkal. Szabadesés - egy perc - beállt a testemben a nyugalmi állapot, közben hallottam a következő orosz utasítást, amire nem reagáltam különösebben, így instruktorom gyengéden széthúzta a karjaimat, amiből rájöttem, hogy most kart-lábat szét kell tárni, majd élveztem a zuhanást. Mintha úsztam volna valami sűrű óceánban, instruktorom mutatta, hogy tegyek mellúszó mpzdulatokat, amit ki is próbáltam, de közben csak élveztem és élveztem a hihetetlen élményt, hogy most zuhanok a semmiben mindent elengedve. Jött egy fehér felhő, nagyon kíváncsi voltam, hogy miylen átzuhanni rajta, de meglepetésemre nem éreztem semmi különbséget. Egyszer átfutott az agyamon, hogy most lehet, hogy becsapódom a földbe, összetörik minden csontom, és az mennyire fájdalmas lehet, de aztán elhessegettem azzal, hogy mindegy, majd meglátjuk akkor, addig inkább élvezem a szabadesést, ezt a páratlan és hihetetlen élményt, ami valószínűleg nem kis mennyiségű adrenalint és szerotonint szabadított fel a testemben, hogy majd szétvetett a boldogság. Később instruktorom kinyitotta a paplanernyőt, s ismét adott valami érthetetlen utasítást, de közben már rutinosan tolta a talpam alá a lábait. függőleges helyzetbe kerültünk, csökkent valamit a zuhanás sebessége, s lehetett gyönyörködni a tájban. Ekkor már olyan biztonságban éreztem magam, mintha anyám ölében ringatóznék. Néztem alattunk a tájat, egy folyó kanyargott nem messze, színes alakzatok kavarogtak mindenfelé, mint nyáron a kertbe kitett asztal abroszain. Orosz védelmezőm kérdezte, hogy "How are you?" Mire boldogan mondtam, hogy "Very good, it is so beautiful!" Arra emlékszem, hogy többször felnevettem, mire instruktorom sajátosan reagált: "Beautiful, he? - Do you want Nirvana?" Kissé meglepődtem a kérdésén, nem számítottam így zuhanás közben a világnézetemet firtató filozófiai kérdésekre, de ha már felmerült, gondoltam belemegyek a társalgásba, s biztosítottam, hogy mindenképpen szeretnék Nirvánát, bármi is legyen az az ő fogalmai szerint. "Yes, yes" kiáltásomra erőteljesen megrántotta az ejtőernyő egyik irányító karját, mire nagy sebességgel bepörögtünk, a sejtjeim ismét felvették a fehérjék kicsapódásához hasonlatos viselkedési szokásukat, az izmaim pánikszerű remegésbe kezdtek a gyomrommal összhangban. Így képzelném el az iszonyat szó jelentését fizikai formában demonstrálva. Hihetetlen élmény volt! Mikor visszaálltunk a pörgés után, instruktorom ismét érdeklődni kezdett: "Do you want again?", mire én habozás nélkül rávágtam, hogy "Yes, yes!"- mindent, amit csak lehet, azt most meg akarok tapasztalni! Erre ő megrántotta a másik oldali irányítókart az ernyőn, és ismét bepörögtünk. A testemet már-már újra elfogta az iszonytató érzés, amikor hirtelen elhatároztam, hogy inkább ellazítom magam, végtére is nem történt semmi baj az előbb, túléltem és nem esett bajom, tehát nagy pazarlás lenne ezt az élményt ismét szorongásra pazarolni. Ugyanebben a pillanatban az izmaim elernyedtek, a levegő szabadon áramlott a tüdőmbe, eufórikus érzés fogott el, ami a legnagyobb orgazmusomnál is tízezerszer élvezetesebb volt, leírhatatlan gyönyört tapasztaltam. Miután visszaálltunk vízszintesbe, elkezdtem kérlelni az instruktoromat, hogy "Again, again!", de akkor már csak rázta a fejét, s készülődött a földet érésre. A felszín közelében fel kellett emelni a lában előre kinyújtva, s mint valami fotelba huppanva, érkeztem őrá, mivel a hátamhoz volt rögzítve, így a földre érkezve ő került alulra.
Hihetetlen boldogság uralkodott el rajtam, megöleltem az orosz uriembert, vég enélkül hálálkodtam, hogy átélhettem ezt a csodálatos és végtelenül szabad élményt, közben arra gondoltam, mennyire jó munka lehet ezt negyedóránként újra átélni! Ez az eufórikus érzés az orosz túra további hetében végig megmaradt, állandóan valami kitörni készülő boldogság bujkált bennem, néha pedig felszínre tört, az emberek, nők, férfiak pedig vonzódtak hozzám, mintha valami akkumulátor volnék vagy transzformátor állomás :)
Így indultunk tovább Moszkvába, ahol este még beugrottam egy Ole előadásra, majd a Seremetyevo repülőtérre metróztam immár igen rutinosan a ciril betűs táblák labirintusában. A másnap reggel már Krasznojarszkban ért, Szibéria tág erdőségeitől és panelrengetegeitől ölelve.
No comments:
Post a Comment