Garabonciás

Félelmemben épp most szakítok a vággyal.
Hogy birkózzak íly szűk, idegen világgal?

Én lennék e hideg mindeneknek Napja?
Egy céltalan vándor szélfútta kalapja.
Én ezt nem akartam, dúltam, kiabáltam.
Évek lusta ütemét hordta a hátam.
Csalfa vak a remény, keseredett isten.
Megbosszulja magát a sok nevenincsen.
Néha felvidulva cukrot dob a porba.
Nevet, ha az egy a másikát tapossa.

Nekem is van, aki nem szeret csak használ.
Életemre úgy néz, mintha az egy haltál
volna, bár a halak ráncos görcsben úszva,
pikkelyeik tépik, mire ő csak únva
felnéz, s némi kényelmetlen érzés támad:
minek is hagytam el gondtalan hazámat?
Elhessenti aztán, s belenyúl a tálba,
Lelkem ifjú vérét keni a hajába.