Kések

Úgy döntöttem, hogy mostantól késekkel alszom el. Majd biztos forgolódom álmomban, és csak a véletlen fogja eldönteni, hogy reggel felébredek-e vagy végre nem.

Angyal

Gyáva angyal vagyok, örökké fájó és csiklandó testbe bukott. Ha már itt vagyok, ismerkedem, barátkozom veletek, akiket az itt és most, a legnagyobb Úr elragadott. Fura egy kompánia.

Gyáva ördög vagyok, fénylő, puha testben ébredt. Mindig tudom, hol döfjek belétek, de minek? Néha követek valakit, hova megy, merre tart? Rozoga testekbe ágyazott, gyenge, ijedt lélek-gépek. Azt is elhallgatják, hogy még élnek.

Tél - tavasz - tél

Tavaszodik. Az iroda ablakán kinézve látom a napsütötte háztetőket, a füstölgő kéményeket és távolabb a kopár dombtetőket. Hűvös levegő áramlik be a bukóra állított ablak résein. Orrom csillói kiszűrik a benzin és az égéstermékek szagát, a kavargó porszemeket. Élvezem a frissnek ható levegőfoszlányok játékos érintését a bőrömön. Ülök a gép előtt és táblázatokat meg dokumentumokat készítek, meresztgetem a szemem, dörzsölöm, és néha eszembe jut, hogy biztos vizet kellene inni, minél többet, annál jobb.  De ezt inkább T. gondolja így, ő mindig pánikszerűen gondol valamit mindenféle dologról, ami nélkül az embernek igen kevés esélye van a túlélésre. A nagyváros tavasza. Madárhangok, autózúgás, kattintás, fúrás-dörömbölés, csattogó-nevető fémes hangok, kutyaugatás, morajló gépek, mindenféle huzalok, villanyoszlopok, utcatáblák, füstoszlopok. Végtelenül kavarog az élet - a gyerek nő - nagyapám, nagyanyám összemegy - a körúton sétálnak az újraéledő napsütésben. A tél halott, most ébrednek a medvék, a gyerekek kirajzanak az utcákra meleg barlangjaikból. Ricsaj - sár - beton - rügyező bokrok - tömött buszmegállók - színes, villogó házfalak, vakító ablaküvegek -  képek messzi tájakról, a Himalayaról, Equadorról - koszos metrókocsik, valami fehér anyag a sínek között. Megint tavaszodik, mint legutóbb és a szívek felvidámodnak...

Most megint hull a hó, egész nap esik, gyönyörű szép. A hóhullásban beálló csöndben, agyamban felzúg Bach G-moll vagy C-dúr fúgája. Furcsa, hogy még a nagyvárosban is hallani lehet ezt a csendet. Weöres Sándor Nől a dér, álom jár című versét szavalom reggel a gyereknek, ahogy megyünk a bölcsibe a nyugodt hóhullásban. Csendben ballag mellettem és hallgatja a verset, mintha zenére figyelne. "Ez a vége?"- kérdezi, mikor az utolsó sor is elhallgat a kora reggeli utcán. Elmúlt már a Karácsony, ez a vers mégis elragadja a lelkemet és széttépi egy pillanatra, ahogy meglátom a habos függönyöket az elhalványuló világon. Beszélgetünk, utána megint hallgatunk. Ömlik a fehér orgonaszó a budai tájra. Kegyelmi állapot. Megpihenhetünk.

Most nagyon sűrűn hull a hó. Ma mászni megyek, terembe, de nemsokára lesz négy nap, amikor végre kimegyünk a sziklára. Mediterrán területre, napot enni-inni. Féktelenül szűköl bennünk a vágy, hogy végre kivessük magunkat a napsütésbe, élő-lélegző köveket tapinthassunk, kövér leveleket söpörhessünk félre az utunkból, amelyek duzzadnak a fotoszintézis nagy iramától, üde-kék alpesi gőtéket csodálhassunk, amint testüket fűtik a sárga-vörös napfolyamban. Persze örülhetünk majd, ha nem kell fázni, csak vad képzeletünk csapong a nyári hőség távoli emlékei között. Azért gyönyörű ez a havazás. A pár nap tavasz miatt mindenki kitette a szívét az ablakba melegedni, most visszarántja fázva és dühödten, amint a tél vigyorgó jégfoga mohón utánakap.  Csokit eszünk és várjuk a márciust. Tizennyolcan megyünk a hegyekbe, lehet, hogy Zs. is csatlakozik. Ő csak akkor jön, ha biztosan jó meleg lesz. Szél kavarja a havat. Egy meteorológus barátunk is jön ma mászni, aki korábban figyelmeztetett minket erre a hideg frontra. Az irodából figyelem a téglaházak szürkés-vörös falát a kémény füstjén át, a dombok nem látszanak a ködben.

Macskák

Jelenteket a szorongásról

Most félek. Félek, hogy a gyerekem apja nem normális és nem beszámítható. Félek, hogy nem kiszámítható. Félek, mert a gyerek apja zsarol. A tartásdíjjal. Azt mondta, hogy ez az egyetlen eszköze. Mert mondtam neki, hogy hat nap az már sok, hogy a gyerekem nélkül töltsem, legyen csak öt nap kéthetente. Végülis nálam van az otthona. Meg végülis ő hagyott ott három hónapos terhesen, és ő volt az, aki felénk se nézett, és annyit sem kérdezett meg, hogy hogy vagyunk, az egész terhesség alatt, miközben én napi 10 órát dolgoztam Párizsban, egy kutatóintézetben. Félek, mert hazudik. Félek, hogy majd a bíróságon is hazudni fog. A barátaim azt mondják, hogy ne féljek, mert nem tud mit csinálni. Azt mondja, hogy ő nem fizetni akar, hanem nevelni akarja a gyerekét. Akkor talán nem kellett volna otthagynia. Félek, mert nem értem, hogy mit akar elérni. Mondtam neki, hogy jogilag havi 4 nap járna a mostani 10 helyett. Azt mondja, nem a tíz nap a lényeg. Meg hogy nem a 4. Hanem mi a lényeg. Kérdeztem, adja-e újra a tartásdíjat, a régit, mert kellene ágy, meg kellene felnevelni a gyereket. Azt mondja, hogy nem adja, mert nála is van szobája a gyereknek, meg hogy ő nevelni akar. Meg hogy a barátnője is egyetért. A barátnője egyet ért szerintem, azt, hogy egyetérteni könnyebb, meg akkor erős a kapcsolat és akkor neki legalább lesz, aki majd ott van a gyerekével, és felneveli, mert azelőtt ő is egyedülálló anyuka volt. Most nem kell annak lennie, de ezért, hogy neki ne kelljen, nekem kell. De az nem baj, mert a gyerek apja úgyis mondta, hogy őt nem érdekli az én családom, meg az én barátaim, meg hogy én mit panaszkodom nekik. Az egyik barátom meg mondta, hogy most felhúzta magát, mert nem volt elég ennek a fickónak, ami már eddig is történt. Meg hogy megint mit akar ezzel. Aztán mondta, hogy ne aggódjak, mert mellettem állnak. Azért én tovább félek, mert nem tudom, mi lesz. Nem értem, hogy mi a cél pontosan. Tovább félek, mert nem értem. Mert már megszoktam, hogy félek. Mert a félelem, az egyfajta időtöltés. Olcsó, nem helyigényes, egyedül is lehet vagy akár társaságban. Munkahelyen is lehet, fáradtan, miután hajnalban leadtam a gyereket a bölcsibe. Munka után is lehet, amikor rohanok érte a bölcsibe, hogy még éppen odaérjek a zárás előtt. A gyerekkel játszás közben is lehet, amikor a gyerek örül, hogy vele játszom, de közben érzi, hogy "anya nyugtalan = én - anya gyereke - nyugtalan vagyok". Anya miért nyugtalan? Gondolja esetleg. De inkább nyűgös lesz meg fáradt. Meg vidám, meg boldog, amikor végre megszokja, hogy megint otthon van és nem apánál. Amikor végre megszokná, akkor már megint apánál van, aztán megint otthon. Aztán nem szorongunk, mert egy időre abbahagyom a félelemben időzni dolgot, és meditálok, vagy a gyereknek örülök, vagy odafigyelve mosogatok és főzök, vagy koncentrálok a munkára. Arra kell rendesen. Aztán megint szorongok, mert az agyamban futószalagon követik egymást a nyugtalanító kérdések és gondolatok. Aztán a bizalom is felbukkan. A létben. Hogy minden a lehető legjobban fog történni. Hogy mindig úgy történik, bár néha csak utólag derül ki. Aztán, hogy mi van, ha mégse. Mi van, ha csak úgy történik a minden. Lehető legjobb nélkül. Aztán hogy akkor is jó lesz a gyereknek, mert azért az valószínűsíthető, hogy ott is jó dolga van. Csak az a baj, hogy az is valószínűsíthető volt, hogy nem leszek egyedülálló anya. Hogy az, hogy azt mondta, amikor a terhesség kiderült, hogy vállalja, legyünk egy család, az azt jelenti, hogy akkor családban neveljük majd a gyereket, amíg az felnő. Meg hogy az, hogy azt mondja, akkor ennyi tartásdíjjal ő támogatja a gyerekét, az azt jelenti, hogy amíg az felnő. De egyik valószínűsített dolog sem jött be. Akkor ez vajon bejön? Úgy is nézhetném a dolgot, hogy az ő szemszögéből az egész biztosan érthető. Hogy úgy érzi, így helyes cselekednie. Hogy nem veszi figyelembe az én érdekeimet. Vagy a családomét. Vagy azt, hogy a gyereke anyjának nem kellene őmiatta szorongania, mert az nem tesz jót a gyerekének. Nem veszi figyelembe, mert talán nem látja ezt át. Vagy mert tényleg nem érdekli, de közben úgy érzi, hogy ez lesz a jó megoldás. Amit ő elgondol. Hogy per.

Klimt

Agy-rém

Vérző vájatok az izomban - sikolyhalmazok - magányos véres kövek - fotelban idős hölgy kötöget - komoly lábakon az idő inog - véres falakban patkány szuszog - tolakodik a nyomorult tömeg - véres kötegekben rázkódik az ideg - kifent karddal a szomszédok állnak - nem hisznek egymásnak, sem a józanságnak. Véres csókokat vált az ellenkező nem - ki áll be a sorba, ha én sem. Metróban mozgó lépcsőkön véres bőr tapad, gólyalábakon álló hajfesték ragadó tömege az orromba váj. Mocskos bűzben nyomakodok napra nap - színre szín - arcra arc - pusztulnak az idegsejtjeim, az IQ-teszteken érleltek - sikoltok, ordítok, hányok, egyre-másra csak kiabálok - honnan hova tartok - mindenfelé a szürke arcok - metróba le, metróra át, metróból ki, buszra fel, busszal el - ínra ín feszül, keresztre megváltó - nincsen kapaszkodó, mikor elromlik a váltó - komoly nyomorban nevetnek a gépek, ultrahangon sírnak a bolondok és a denevérek - nem ülök le, mert mocskos a székhuzat - nincs elég szabadság, mikor tágulna az élet. Nevelem a gyerekem, a véres utcákon járunk - nyáron szandált kell vennünk, télen meg kabátot - hajléktalanok hevernek a véres padokon, kínlódva örülnek a napon a vérpadon - egerek hegedülnek hatalmas zsákokban - téglák omolnak a hallójáratokban. Kapaszkodom magamba, sodor a tömeg, sikoltozik sok kicsi gyerek, nyomom a pedált, fénymásolok, utcát söprök, törvényt hozok, teát öntök, kérvényt töltök, kivonatolok - rozsdás, véres síneken zakatolok. Élvezem az életem, csak néha megkérdőjelezem, a hajamat néha vágom, ami fáj azt kikiabálom. Ami fáj azt elhallgatom, beszorítom, kiordítom, ledarálom, kiokádom, magamat is lereszelem, az idegrendszeremet elszigetelem - már sokkal kevesebbet sírok, egyre csak gyűlnek a nyomorult papírok, pusztulnak a kies ganglionok, faragatlanok a ceruzacsonkok, a vérereimet kitárom, kitágítom minden határom - a nyelveket összekeverem - vér zúgatta szegény idegrendszerem titkos párja - hol van az ellaposodó útvesztők hazája? Kenyeret eszegetek, húgyszagú kereveten elheverek az ijedt hóhullásban. Néma várakon én vagyok a védő - a sohasem cselekvő, a mindig csak szemlélő. Tóban tükröződő véres erdő vagyok, rettenetes fagy van, de úgy unom a Napot. Továbbélek az emlékezetemben, e-maileket írok a fűtött téglarengetegben. Fotókat csinálok - sokat - mindenképpen - megkeresem magam minden csoportképen. Tükrök terein, sáros jégen, véres leveleken járok, gesztenyefák sírnak, szemét néz, megint kiabálok - minden kéz és minden út nyúlik a véres égbe, mindig felfelé nézek, a háztetőkön át a kékes térbe, hogy azt érezzem, kijutottam végre.