Rajz

Ég

Föld ég, odabújik a gyom,
nevet, karimája alól
fénylő, üres ég araszol.

Lélek

Ne kényszeríts, te halkan zuhanó,
kemény tél jön, nem megalkuvó.
Korán kelünk majd, minden hajnal ég.
Elárvuló lélek a hang, csöndbe lép.

Vonzás

Valami erős, valaki vonz.
Kifele áll a rúd.
Te szép, nemes, erős király.
Mégis lealjasult.
Ki mondja ki, mi végre.
Valahol áll a híd.
Megérti-e, aki megérte.
Valaki álma hív.

Ő és én

Ő, mint aki hirtelen meghalt,
hűs csöndbe rejtőzött előlem.
A szándéka, hogy felkutassam,
vagy éppen az, hogy elkerüljem.

Én, mint folyó, haladok lassan,
óvatos, zajongó ligetben.
Egyenletesen. Nem csapkodva,
ostobán. Elhagyni igyekszem.

Nagyapám

Meleg kövek ölelnek.

Partot tört hajó.

Hol vannak, akik nincsenek sehol?

Hol van egy szem
vagy egy kéz?
Hol van, aki engem néz?
Hol egy mosoly,
vagy egy szó,
ami nekem mondja: jó.

Nem lehet, hogy csak én legyek.
Mindenfelé meleg hegyek.

Társas magányban dúl
az aszály és zúgnak
a kerékbe tört egek.

Nagyapám, akit rajongva féltem,
aki tanúja volt, hogy én is éltem,
teletöltötte vékony lelkemet.
Sejthette, hogy a tudás majd eltemet?

Áttetszővé tört kövek.
Meleg nyáj.
Hogy lehet, hogy aki még él,
annak fáj?

Paul

 

Paulhoz el se mentem

- az utóbbi időben.

Bár szerettem.

Mesteremnek tekintettem.

Paulhoz mégse mentem.

Meghalt, pedig épp kerestem

- egy ideje beteg volt.

Apámként szerettem.

Vele sokat is nevettem.

Paulhoz mégse mentem.

Felsőoktatás

Felzaklat az érzés,
hogy int az elmenő?
Az élet egyedül
annyira nem menő.
Merthogy mi a kérdés:
elhagyom, nem hagyom?
Alibi pasikkal
a hiányt takarom.
Valamire jó lesz
az a sok egyetem:
antitézisekkel
magamat szerelem.

Napi rutin

Rendesen eszem,
munkába járok,
előre köszönök,
csak ritkán hányok.
Gyereket nevelek,
szüleim nincsenek,
köszönöm nekik,
hogy azért lehetek.

Keveset eszem,
a munkában hányok,
magamat nevelem,
szültem egy álmot.
Csak ritkán köszönök,
szüleim meg vannak,
köszönöm nekik,
hogy nem is akartak.

Létezés

Egyedül állok, a Föld szeret.
Időzöm a gondtalan térben.
Kihasznál, akinek útba esek.
Nem fogad el, akihez betértem.

Van egy gyerekem is
- valakinek kellett egy gyerek.
Aki majd szereti őt.
És akit én közben szerethetek.

Remeték rokona lettem.
Volt anyám - emlékszem.
Valamikor elveszhettem.
A semmiért egészen?

Azóta kivetve meztelen elétek
Működöm, tűrök és várok.
Szelíd vagy dühös közönyötökre
Jól vagy rosszul reagálok.

Figyelem, milyen indulatok
tépik szét éppen a szívetek.
A halál felé így mulatok.
Öröm volt ismerni titeket.

Egysorosok

Sebesült, arctalan lovak. Felriadó, szelíd iszony. Közös ló-baleset. Gyökérkezelt okozat. Fáradt test-templomok.

-----------------------------------------------------------

Leomló falak. Hiú önvédelem. Kötésben oldódás. Előre egyeztetett halál.

----------------------------------------------------------------

Tenyérbe ömlő tej. Hazug illatok. Bőr-gyönyör a köbön. Konok indulatok.

----------------------------------------------------

Hiányok helyébe támadó vágyak. Szomorú kiszolgáltatottság. Keresztútban eldobott farönk. Néma gyerek. Törékeny életek.

-----------------------------------------------------------------

Angyal-daráló. Drót szerelem - konok nyomor. Szigorú ernyedés. Szűk türelem, akadozó elengedés. Szeretetteli rettegés.

-----------------------------------------------------------------

Nehéz szülés. Nincs semmi garancia. Fáradt pokol.

Nagymarosi hétvége

Nagymarosi hétvége

Kevés éber eszme
követelt ma mély
álmok utaztak egyre
a hőség fenekén.

Csöndes nyomor
borult a dunai tájra
komoly feleslegek
fáradt morajlása.

Határok

Ébren még,
zengő, zúgolódó
szívek közt
várok.

Nézelődöm:

hol  mély árkok,

hol határok.

Mit ad Isten?

-épp horgol.

Már biztos, hogy

elkárhozik,

aki horkol.

Isten

Lepecsételt isten-kutak.
Tömött sorsok égnek.
Egyre csak ülök itt,
verem a dobon a

ritmustalan létet.

Szülők

Mikor megsajnálsz,
Bennem anyám zokog.
Mikor meg gyűlölsz,
Apám ébred ellened.

Elvek

Egymást taposó elvek alapján lesz igazad vagy sem,

Szomorú gyereked játéka fölött bőszen veszekedj.

Könnyen sérül a lélek, főleg amíg fiatal,

Pazarold el mielőtt jön a tornyos ravatal.

Ijedten néz, ne riasszon érzékeny idege.

Mentegetőzhetsz: hisz rád se figyeltek sohase.

Mindig te

Mindig te maradsz végül,
- aki a halállal fenyeget.
Mindent követelsz, és
mindenki odaadja neked.
Bízom benned mélyen,
- egy barát. Odaadom neked
a vérem. Használd jól,
légy becsületes, különben
kárba megy. Emlékezz
majd erre, mikor hazavet
a három személyben
időző könyörület.

Szeretet

Akarsz, tartanál?

Sivatagi hal vagyok.

Szivárvány játszótéren

Örülnek a színvakok.

Adj innom vagy kenyeret.

Fájok. Nem tudom, hogy

merre vannak élhető

határok.

Meddig bírsz majd kihordani,

Meddig féled a léptem?

Mikor fogod kimondani,

Hogy még nem is éltem?

Hic locus est ubi mors gaudet

Hic locus est ubi mors gaudet

Ha elveszi a gyerekem,
biztos, hogy megkeresem.
Metró előtt, jövet-menet,
futhatom majd a köröket.

Erőszakos, kurva világ,
tapossunk el minden anyát.
Akasszuk fel az égre,
hulljon tűz a szemébe.

Amint újraszületek,
rögtön öngyilkos leszek.
Se vége se hossza,
megyek majd a pokolba.

Ez lesz minden indulatom,
ez lesz minden tervem,
ez lesz minden mozdulatom,
Folyamatos érvem.

Nem kérek sajnálatot,
nem kérek kegyelmet,
nem kérek alázatot,
se kegyetlen vermet.

Leszármazott

Régi anyám
zörgő sárkány.
Homlokom ős,
törött párkány.

Kelet felé
mutat utat.
Temetünk egy
rég fúrt kutat.

Isten bácsi,
szegény apám.
Depressziós -
mondja anyám.

Én meg, a vén,
régmúlt gyerek.
Könyörtelenül
feledek.

Kerek öböl

Kerek öböl körbe terel
Törött karom kínban ölel
Öböl vize szemem köre
Karon ülő gyerek fele.

Konok kínban ülök én
Üszkös romok tetején.
Korán örülsz romlott pára,
Nem hívunk meg a csodára.

Gyerek énem hova nő,
Nyitva van a temető.
Követ hordok nyitott sírra,
Omlik lelkem konok hídja.

Gyermekvállalás

Kerül, amibe kerül, megszüllek.
Ölellek, megtartalak vagy felemellek.
Aztán továbbállsz. Külön öröm.
Tovább lépek.
Még élve, de már mereven.
Most látod:
Hiába minden szerelem.
Többé nem növekedhetsz nekem.

Kispolgár

A pszichológus nekem már nem egy opció,

De ne segíts fel, ha elborul a hintaló.

Én önállóan álltatom magam,

Nem is meglepő, ha kihullik a hajam.

És ne félj attól, hogy elvesztem a fejem,

Ha nem vagyok rajta tizenhárom szeren.

Minél inkább jön a következő fokozat,

Az okot követi a gyökérkezelt okozat.

Nehéz nyomor, hogy mi a kielégítő,

Ne tarts önzőnek, hogy nem vagyok három nő.

A munkahelyen szidod a szűkmarkú rendszert,

Míg habozol a menzán, hogy mi legyen a desszert.

Hétvégén kirakod a legnagyobb hangfalat,

Ha szarul szólnak az erdőben a madarak.

A gyerek meg a meló estére ledarál,

De van kedvem a szexhez, csak ne velem kiabálj.

Irigyeled, hogy a haverod kit dugott,

A fantáziálást már rohadtul unod.

Senkit sem érdekel, hogy miket tehettél,

Hogy az ártatlan gyerekből nyomorult lettél.

Goya

Szemlélődés

szemlélődés
naponta száz méter oda-vissza
szemlélődés
régi rácsodálkozások nosztalgiája
csontok csikorgása
házfalba, családba kövülve
már múlt-tudatos oszlop
talapzatot növesztve
növést növesztve
már múlt-szemlélődést szemlélve
naponta száz méter oda-vissza
vaslábakon vánszorogva
már egykedvűség-kiábrándultság
már mindig-is-egykedvűség
már csak véges végtelenség
már elmúlás-félelem
naponta száz méter oda-vissza
évszakokon taposva
már csak a semmi ága
már csak az elefántcsonttoronyba
még semmi és már semmi

Dalszöveg

Dalszöveg - Lelkiállapot

Nekem mindegy, hogy Buddha vagy Isten vagy ki,
A lényeg, hogy segítsen ki.
Oldjon meg helyettem minden problémát,
Míg állom a sarat neki.

Kibaszott kibaszás minden dolog,
És közben még középen állsz.
Ha találsz egy barátot végre, az biztos,
hogy valamit rosszul csinálsz.

Ha odaadsz mindent, azt el is viszik.
Most itt maradtál üresen.
Ne hisztizz vagy üvölts, fölösleges,
Nem izgatja az Istent sem.

Ha meghalnál azért, hogy figyeljenek rád,
Azt biztos, hogy leszarja mind.
Már az sem tűnt fel, hogy idáig éltél,
Most látod, hogy milyen a szint.

Rád tartozik

Rád tartozik a hossza.
Még nem kell gondolni rosszra.
Keresni, kutatni odáig.
Még el lehetne jutni a házig.
Ott vár egy család, lámpás ablak, gyerek.
Meg sem szültél, de én már eltemettelek.
Kedvem lenne mást is odahívni.
Vagy inkább leülni a földre és csak sírni.
Toporzékolni, mint egy buta gyerek.
Nem voltál az enyém, mégis elveszítelek.
- Öltél?
- Öltem. Könyörülettel.
Most engem is megölnek hideg szeretettel.
Befogadnak majd a fagyott kövek.
Örülök, hogy megismerhettelek :)

Kések

Úgy döntöttem, hogy mostantól késekkel alszom el. Majd biztos forgolódom álmomban, és csak a véletlen fogja eldönteni, hogy reggel felébredek-e vagy végre nem.

Angyal

Gyáva angyal vagyok, örökké fájó és csiklandó testbe bukott. Ha már itt vagyok, ismerkedem, barátkozom veletek, akiket az itt és most, a legnagyobb Úr elragadott. Fura egy kompánia.

Gyáva ördög vagyok, fénylő, puha testben ébredt. Mindig tudom, hol döfjek belétek, de minek? Néha követek valakit, hova megy, merre tart? Rozoga testekbe ágyazott, gyenge, ijedt lélek-gépek. Azt is elhallgatják, hogy még élnek.

Tél - tavasz - tél

Tavaszodik. Az iroda ablakán kinézve látom a napsütötte háztetőket, a füstölgő kéményeket és távolabb a kopár dombtetőket. Hűvös levegő áramlik be a bukóra állított ablak résein. Orrom csillói kiszűrik a benzin és az égéstermékek szagát, a kavargó porszemeket. Élvezem a frissnek ható levegőfoszlányok játékos érintését a bőrömön. Ülök a gép előtt és táblázatokat meg dokumentumokat készítek, meresztgetem a szemem, dörzsölöm, és néha eszembe jut, hogy biztos vizet kellene inni, minél többet, annál jobb.  De ezt inkább T. gondolja így, ő mindig pánikszerűen gondol valamit mindenféle dologról, ami nélkül az embernek igen kevés esélye van a túlélésre. A nagyváros tavasza. Madárhangok, autózúgás, kattintás, fúrás-dörömbölés, csattogó-nevető fémes hangok, kutyaugatás, morajló gépek, mindenféle huzalok, villanyoszlopok, utcatáblák, füstoszlopok. Végtelenül kavarog az élet - a gyerek nő - nagyapám, nagyanyám összemegy - a körúton sétálnak az újraéledő napsütésben. A tél halott, most ébrednek a medvék, a gyerekek kirajzanak az utcákra meleg barlangjaikból. Ricsaj - sár - beton - rügyező bokrok - tömött buszmegállók - színes, villogó házfalak, vakító ablaküvegek -  képek messzi tájakról, a Himalayaról, Equadorról - koszos metrókocsik, valami fehér anyag a sínek között. Megint tavaszodik, mint legutóbb és a szívek felvidámodnak...

Most megint hull a hó, egész nap esik, gyönyörű szép. A hóhullásban beálló csöndben, agyamban felzúg Bach G-moll vagy C-dúr fúgája. Furcsa, hogy még a nagyvárosban is hallani lehet ezt a csendet. Weöres Sándor Nől a dér, álom jár című versét szavalom reggel a gyereknek, ahogy megyünk a bölcsibe a nyugodt hóhullásban. Csendben ballag mellettem és hallgatja a verset, mintha zenére figyelne. "Ez a vége?"- kérdezi, mikor az utolsó sor is elhallgat a kora reggeli utcán. Elmúlt már a Karácsony, ez a vers mégis elragadja a lelkemet és széttépi egy pillanatra, ahogy meglátom a habos függönyöket az elhalványuló világon. Beszélgetünk, utána megint hallgatunk. Ömlik a fehér orgonaszó a budai tájra. Kegyelmi állapot. Megpihenhetünk.

Most nagyon sűrűn hull a hó. Ma mászni megyek, terembe, de nemsokára lesz négy nap, amikor végre kimegyünk a sziklára. Mediterrán területre, napot enni-inni. Féktelenül szűköl bennünk a vágy, hogy végre kivessük magunkat a napsütésbe, élő-lélegző köveket tapinthassunk, kövér leveleket söpörhessünk félre az utunkból, amelyek duzzadnak a fotoszintézis nagy iramától, üde-kék alpesi gőtéket csodálhassunk, amint testüket fűtik a sárga-vörös napfolyamban. Persze örülhetünk majd, ha nem kell fázni, csak vad képzeletünk csapong a nyári hőség távoli emlékei között. Azért gyönyörű ez a havazás. A pár nap tavasz miatt mindenki kitette a szívét az ablakba melegedni, most visszarántja fázva és dühödten, amint a tél vigyorgó jégfoga mohón utánakap.  Csokit eszünk és várjuk a márciust. Tizennyolcan megyünk a hegyekbe, lehet, hogy Zs. is csatlakozik. Ő csak akkor jön, ha biztosan jó meleg lesz. Szél kavarja a havat. Egy meteorológus barátunk is jön ma mászni, aki korábban figyelmeztetett minket erre a hideg frontra. Az irodából figyelem a téglaházak szürkés-vörös falát a kémény füstjén át, a dombok nem látszanak a ködben.